2014. október 26., vasárnap

Húsvét


Az aktualitása megkopott ugyan, valóságtartalma viszont annál fényesebben ragyog. Csupán néhány gondolat erejéig szeretném lekötni a Kedves Olvasó figyelmét, méghozzá két szemszögből nézve: férfiak kontra nők húsvétkor.

Egy átlag férfi felkel húsvét második napján. Azt nem az álmos tekintete miatt nem veszi észre, hogy csak úgy csillog-villog a lakás a tisztaságtól, hanem egyszerűen azért, mert ez neki így természetes. Pár falat reggeli és az ünneplőruha felöltése után (ami természetesen frissen mosott és vasalt állapotban van előkészítve) férfias mancsába kapja a locsoló kölnit (amit az asszony gondosan kéz alá tett), majd behuppan a kocsiba. Ha mázlija van, akad olyan cimbora, aki antialkesz, tehát a sofőr szerepébe bújik adott napon. És indulhat is a portyázás, a „rö” betű nélkül. Vagyis potyázás. Egyik házból ki, a másikba be, mindenhol más-más finomságokat kóstolgatva, leöblítve egy kis pálesszel/ sörrel/ borral (hol mi akad), sőt, egy-két fújás a büdös kölniből, és máris választhat hímes tojást, csokinyuszit-, birkát, vagy egyéb állatokat. Talán a legmegerőltetőbb része a napnak fejből el-rappelni egy kétsoros, nem mellesleg a nők által nem annyira díjazott obszcén locsolóverset. Az előadás élvezeti értéke persze egyenes arányban csökken az elfogyasztott alkohol mértékével. A nap végén irány haza, pár falat az otthoni csemegékből is, és jöhet a jól megérdemelt pihenés. Másnap egy esetleges szörnyű macskajaj miatt egy szabadnap kivehető a munkahelyen.

Ezzel szemben egy átlag nő felkel húsvét mínusz ötödik napján. Ez az eredmény úgy jön ki, hogy a hétfőből kivonok öt napot, hiszen nem magától intéződnek el a következő dolgok:

- Ragyogjon a lakás, de ne ám a szokásos módon, ilyenkor illik lemosni az összes ajtót, ablakot, függönyt, csillárt, zegzugot, miegymást.

- Legyen a hímeknek tiszta, vasalt ünneplő ruha.

- Gondoskodni kell a számunkra oly’ büdös locsoló kölniről.

- Be kell vásárolni, méghozzá az alapján, hogy milyen menüsort állítottunk össze előzőleg fejben. Ehhez szükség esetén neki kell állni szárnyast vágni-kopózni-bontani, esetleg különleges hozzávalókat felkutatni különböző áruházakban/piacon.

- Jöhet a sütés! Mivel egyféle sütivel igazán nem illik beégetni magunkat, szépen be kell osztani, melyik nap mit készítsünk elő/el, aszerint, melyik csemegét lehet tovább tárolni.

- Ha a sütik megvannak, főzni is kell ezt-azt (kinél mi a szokás), de azért legalább 6-7-féle ételből hadd válogassanak kedvükre szegény, utazásban megfáradt férfiak.

- Természetesen arra is ügyelni kell, hogy mi magunk ne hervadozzunk, tehát be kell zsúfolni a fodrászt is a húsvéti programba, feszüljön csini ruha formás testünkön, legyen friss manikűr a kacsónkon, szolid smink és boldog mosoly az arcunkon. Mert ez ugye alap.

- Amikor sorra jönnek a vendégek, hogy rommá fújják a frizkónkat, folyamatosan gondoskodni kell tiszta terítékről, guszta tálalásról, még ha segítség híján állandóan magunknak kell is mosogatni, és újrarendezni a tálcákon az ételt. Persze közben a vendégek szórakoztatásáról sem felejtkezhetünk el!

- Ügyelni kell arra is, hogy üres hassal, szomjasan, üres kézzel, elégedetlenül nehogy bárki is eltávozzon ragyogó fészkünkből.

- Ha végre-valahára elhúzott az utolsó vendég is, jöhet a végső nagymosogatás, a maradék kaják elpakolása, esetleg gyerekfürdetés, majd az elmaradhatatlan hajmosás (kétszer), és talán pár falatot is be lehet kapni, hiszen a vendégekkel nem illik együtt enni, őket csak szolgálni/kiszolgálni kell.

- Másnap meló, mert ugye ki hallott már olyat, hogy egy nő kicsit túltolta a piát húsvétkor, és macskajajt jelentett a munkahelyén?

2014. október 21., kedd

Időzavarban


Amire nincs időd…
- azzal foglalkozni, amit igazán szeretsz
- egy idegen nyelvet elsajátítani (netán többet is)
- új kulináris csodákat elkészíteni és megízlelni
- felhívni egy barátodat, és megkérdezni tőle, hogy van
- határidőre elkészülni a feladataiddal
- kettesben andalogni a kedveseddel
- együtt tölteni egy délutánt a szeretteiddel
- elolvasni egy jó könyvet
- forró fürdőt venni egy kimerítő nap után
- orvosi ellenőrzésre menni

…és amire van
- órákig ülni a tévé előtt
- halogatni a feladataidat
- kaját rendelni és várni rá másfél-két órát
- szaftos bulvárhíreket olvasni
- órákon át chatelni vadidegen emberekkel
- céltalanul barangolni a neten
- orvoshoz járni, amikor már nagy a baj
- havonta válaszolni néhány sorban egy barát mailjére
- ugyanazt a filmet megnézni ötször-tízszer

- és olvasni a blogomat. 😉

2014. október 19., vasárnap

A Boldogság Madara


Szeretnél néhány dolgot megtudni a boldogság madaráról?

- Ne keresd, ő megtalál téged.
- Ha berepült az életedbe, ne próbáld magadhoz láncolni.
- Táplálnod kell őt, különben elpusztul. Tápláld reménnyel, türelemmel, alázattal, hálával és megbecsüléssel.
- Mutasd meg bátran saját madarad másoknak, ne rejtegesd, ne irigyeld senkitől.
- Mindenkinek megvan a saját madara, ne próbáld elvenni mástól, mert azzal a sajátodat riasztod el magadtól.
- Merd elhinni, hogy neked is van egy madarad. Megérdemled ugyanúgy, mint bárki más.
- Ha fészket rakott a szívedben, de egy időre kirepül, ne rombold szét a fészkét, hogy legyen hová visszatérnie.
- A boldogság madara a tiszta, meleg, fényes helyet szereti. Teremtsd meg neki, és eljön hozzád.
- Szeresd önmagad, különben hogyan várhatnád el, hogy szeressen a madarad?

2014. október 17., péntek

Zűrszekerek


Életed utazással telik. "A" pontba születtél, és valahogyan el kell jutnod végső állomásodra, ahol kipihenheted az út fáradalmait. Időközben biztosan elidőzöl egy-egy kisebb állomáson, hogy kifújd magad, de aztán újra felkerekedsz, és próbálsz elérni egy újabb szekeret, hogy továbbindulhass. Nos, a legtöbb ilyen szekéren zűrös emberekkel kell osztozkodnod. Leszállhatsz, hogy megvárj egy következőt, de azon is lesznek zűrös utastársak. Vagy zűrös helyzetek. Egyesek annyira nem bírják elviselni utazásaikat, hogy nem egyszerűen leszállnak, sokkal inkább vakmerően, akár nagy sebességnél is leugranak a szekérről, és megesik, hogy nem csak megsérülnek, hanem sajnos szerencsétlenül esve nem tudják kellő méltósággal befejezni útjukat. Én nem vagyok az a fajta, aki hülye módjára leugrál a szekérről, ám néha mégis megesik, hogy rosszul lépek le, és elesek. Olyankor azonban mindig talpra állok, leporolom magam, és türelmesen, leginkább kíváncsian várok egy következő járgányra, hogy az vajon milyen meglepetéseket tartogat nekem!

2014. október 15., szerda

Próbáld ki, ingyenes!


Belegondoltál már abba, hányszor szalasztottad el a lehetőséget, pedig neked nem kerülne semmibe, hogy élj vele? Viszont annál kifizetődőbb a használata. Ez egy olyan befektetés, amihez nem kell alaptőke, anyagi ráfordítás, nem kell hozzá vízum, és hál' Istennek még adózni sem kell utána, ráadásul legális, és abszolút megtérül.

A mosolyra, kedvességre, türelemre, jó szóra gondolok. Megfigyelted, hogy ha egy másik emberhez türelmesen, mosolyogva közelítesz, legyen szó akár kérésről, akár panaszról, sokkal biztosabb a sikeres végkifejlet? Igaz, lehet támadni is egy ügyintézőt, amennyiben panaszod van, de biztos lehetsz benne, hogy támadásra támadás lesz a válasz, és könnyen lehet, hogy nem érsz el vele semmit. Legfeljebb elrontod a saját, de még annak a szegény ügyintézőnek is a napját. Ettől sokkal célravezetőbb, ha mosolyogva, udvariasan adod elő a gondodat. Rögtön segítőkész lesz a másik fél. Nem egyszer tapasztaltam már! Sőt, adódott az életemben olyan alkalom is, amikor velem szemben udvariatlan, lekezelő volt egy ügyintéző, a végén mégis szépen megköszöntem a segítségét és a kedvességét. El is szégyellte magát!

Egyre értetlenebbül állok a napjainkban megfigyelhető jelenséggel szemben. Az emberek annyira gorombák és türelmetlenek egymással, szinte provokálják egymást. De miért? Tényleg egymás ellenségei vagyunk? Elvesztjük a csatát, ha netalán mi engedünk? Szerintem azzal pont mi nyerünk. Nemhiába olyan találó a mondás, miszerint okos enged, szamár szenved. Persze tudom én, mennyire nehéz ebben a törtető és gáncsoskodó világban engedni az igazunkból, vagy vélt igazunkból, és ráhagyni a másikra. Viszont egy idő után meg lehet szokni, sőt, még jól is esik, hogy annyival több energiánk marad meg, mint amennyit a viaskodásra szánnánk. És ha egy idő után rájön a másik, mennyivel kifizetődőbb egy kedves szó egy undok beszólás helyett, és onnantól ő is türelmesebben viselkedik, máris megérte elindítani ezt a lavinát. Csak az a poén, hogy ha egy kedvesség-áradat elkap, még ha maga alá temet is, jól fogod érezni magad alatta!

2014. október 12., vasárnap

Teácska


Ennek a csajnak muszáj egy egész fejezetet szentelnem, annyira hülye. Na jó, bocsánat, visszaszívom, ez gonosz megjegyzés volt. Nem hülye, hanem sötét, buta, ostoba.
A Teácska egy becenév. Az élményfürdős báros kislányunk beceneve. Onnan ered, hogy a tulajdonosa valódi neve Beácska, ám mivel egyrészt lágyabb a kiejtése a t kezdőbetűvel, másrészt annyi esze van szegénynek, mint egy jól kiázott teafilternek, kézenfekvő módon Teácska lett belőle.
Félreértés ne essék, nem lenézésből, gúnyból szentelek neki egy egész fejezetet. Éppen ellenkezőleg. Ezzel tisztelgek a szürkeállomány-zsibbasztó és mókás megnyilvánulásai előtt. Akad belőle bőven.
Mielőtt elkezdem a sztorikat összegyúrni, hogy egy igen kellemes és pikánsan csípős ízű csemege sülhessen ki belőle, annyit még hozzáfűzök, hogy Teácskának joga lett volna ahhoz, hogy ügyvéd jelenlétében hallgasson! Ám mivel nem élt ezzel a lehetőséggel, a Józan Ész képviseletében büntető eljárást indítványozok ellene. És nem mellesleg szórakoztató anekdotákat mesélek el.
Bocsánat, még egy dolog (ígérem az utolsó), mielőtt elkezdem. Azt még érdemes tudni, hogy a szóban forgó hölgyemény 28 éves, igen dekoratív (ha ezalatt az agyonszolizott bőrt, méteres műszempillát és kilónyi sminket értjük), kettős állampolgár (szlovák-magyar), és igen tagoltan beszél, minden egyes betűt alaposan kihangsúlyozva. Sípoló s-ek, zizegő z-k, ropogó r-ek, elnyújtott kettős hangzók.
Oké, akkor csapok a lecsóba.
Csupán néhány lépésnyire állt a hármas kasszától a bárpult, ami Teácska territóriuma, kicsit mégis fel kellett emelnie a hangját a nagy tömegre és zsivajra való tekintettel, amikor egy nap váratlanul ezt kérdezte tőlünk, pénztárosoktól:
-Csajoook, be lehet hozzni a fürdőbee kisskutyáát? (A betűduplázások direkt vannak, szimbolizálva az előadásmódot.)
Marika ült hozzá legközelebb, így ő válaszolt nem csekély megrökönyödéssel a hangjában (Julcsival mi amúgy is túlságosan le voltunk döbbenve):
-De Beácska, ez egy fürdő!
-De hát tásskáában vaaan.
…Itt most tartani kellene az olvasásban bő egypercnyi szünetet, mert nekünk ennyi idő kellett, hogy újraélesszük Teácska szavai által lemészárolt agyunkat.
Utólag kiderült, egy vendég érdeklődött blökifürdetés ügyében, ezúton is szívből gratulálok neki!

Az élet rendje, hogy egy idő után amortizálódnak a dolgok (Teácska hatására főleg az agyam), valamint készpénznek vehetjük Murphy X-edik törvényét is, miszerint ami el tud romlani, az előbb-utóbb el is romlik.
Ebből kifolyólag a bár egy új nyomtatót kapott a pénztárgéphez. A neve is sejteti talán: utóbbi a pénz tárolására kialakított eszköz/gép, a nyomtatót pedig azért kell hozzá szinkronizálni, hogy a kedves vendég két szemével láthassa a nyugtáján, mennyi pénzétől szabadult meg egy kis nyalánkságért cserébe.
Szóval ott tartottam, hogy a régihez teljesen hasonló nyomtató került a pénztárgép mellé. Mondhatni, a régi helyére. Olyan masina, amiből csak úgy áradtak a blokkok, amiket Teácska gondosan és kéthetente manikűrözött kacsóival nyújtott át a vendégeknek. Tehát ennek fényében számomra még a mai napig nyitott a kérdés, ami elhagyta Teácska száját, miközben tágra nyílt szemekkel a nyomtató fölé hajolt:
-Úúrissteen, éss ebbe hogy fog beleférni az apróó?
A mellette álldogáló kisfőnök eljött a bárból, megállt Marika pultja előtt, és gyengéden, de határozottan háromszor beleverte a fejét a márványlapba (nem a Marikáét, a sajátját), majd visszatért a kávéjához a bárba.

Ahogyan az általában szolgáltatást nyújtó cégeknél előfordul, úgy nálunk is voltak különböző akciók, kedvezmények. Az egyik ilyen arról szólt, hogy a vendégeknek gyűjteniük kellett a blokkokat, és 5 db bármilyen típusú belépő után egy alkalommal ingyen szaunázhattak. Persze ez a kedvezmény szépen meg volt fogalmazva és kellően meghirdetve, amiről a marketingesünk gondoskodott. Igen ám, de a fürdőnkben nem csak magyarul tudó pancsolni vágyók fordultak meg. Több nyelvre le kellett hát fordíttatni a szöveget. És ahogy azt említettem korábban, Teácska nagyon is tudott szlovákul, így a műszakvezetőnk megkérte, legyen oly bűbájos másnapra lefordítani az akció sorait.
Itt és most hozzá kell tennem a történethez, hogy mivel az adott irományt először mi, pénztáros és egyéb kollégák kaptuk az irodáról, így kezdődött: „Kedves Fiúk, Lányok! Fürdőnkben ilyen és ilyen akció lesz, a további tájékoztatást lentebb olvashatjátok stb.”
Teácska hazament munka után, és szépen nekiült fordítani. A barátja ott téblábolt körülötte, és rákérdezett, mi jót csinál. Az asszonykája vázolta a helyzetet, milyen feladatot kapott a főnöktől. Csakhogy ő nagy lelkesen elkezdte lefordítani az egész levelet, amit mi, dolgozók kaptunk, és nem csak az akció leírását. A barátja rá is kérdezett, hogy ezt most hogy gondolja? Hát úgy gondolta, hogy ez a levél a vendégeknek szól, éss először a fiúúúknak, utána pedig a lányoknaak. És ezt a műhibát képes volt elmesélni nekünk! Nos, köszönjük az ismételt agyzsibbasztást, jólesett!

Hiába helyezkedett el a fürdőnk egy csendes és nyugodt fürdőövezetben, azért volt ám részünk krimibe illő izgalmakban is! Egyik téli este, szóval antiszezonban szokás szerint kevés vendég áztatta magát bent a fürdőtérben. A helyünkön nyugisan ücsörögve beszélgettünk a csajokkal (Marika, Julcsi, Teácska a bárpult mögött és szerény személyem). Én a forgószékemmel a többiek felé fordultam, vagyis a bejárati ajtónak háttal ültem, Julcsi szintén. Marika hol Teácska felé fordult, hol felénk, így ő láthatta a főbejárattól kb. 50-60 méternyire lévő parkolót. Először az tűnt fel nekem, hogy Teácska – bár szereti magából ontani ’elmés’ kis megjegyzéseit -, egy ideje feszülten figyel valamit a parkolóban a pultra támaszkodva, és egy mukkot sem szól. De ez a fura állapot pár percig is eltartott. Már épp meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, vagy mi a szösz, amikor Marika, miután éppen felénk fordult, felkiáltott, hogy:
-Úristen lányok, valami ég a parkolóban!
Majd felugrott, és rohant kifelé, hogy jobban szemügyre vehesse a dolgot. Természetesen Julcsival rögvest elkezdtük sasolni a parkolót, és valóban! Tűz volt, nem is kicsi. Egy békésen parkoló autó állt lángokban! Marika már rohant is hátra az úszómesteri helyiségbe a szolgálati telefonért és az ott őrködő őr úrért, majd sebtiben hívta a tűzoltókat. Utólag kiderült, hogy szándékos gyűjtögetés, jaj bocsánat, illetve gyújtogatás történt, az egyik fürdővendégünknek volt egy kis "nézeteltérése" pár rossz arcú taggal. Na de nem is akarom nagyon szaporítani a szót, a csattanó most jön. Amikor megkérdeztük Teácskát, hogy miért nem szólt legalább nekünk rögtön, amikor meglátta a tüzet, ahelyett, hogy percekig meredten bámulta, csak ennyit válaszolt nagy nyugalommal:
-Jaa, én azzzt hittem, hogy a hajléktalanook gyújtottak ott tüzeet, hoggy melegedjeneek.
Köszi, puszi. Senki ne vessen meg ezért, de pont az ilyenekkel csináltatnék alkalmassági tesztet, amikor bejelentené, hogy gyereket akar. Ennyi ésszel hogy lehet egy gyereket felnevelni? Ha mondjuk a csöppség fuldoklik a fürösztővízben, az értelmes anyja csak néz rá meredten percekig, gondolván: „Jaaaa, én azzzt hittem, hoggy buggyborékossat játsszik a gyereek.”?!
Remélem, soha nem jut a csaj eszébe, hogy valaha gyereket akarjon. Bár ha azt vesszük, ez eleve lehetetlen. Mármint, hogy az eszébe jusson valami. A fejében lévő légüres térben szerintem nemigen fogalmazódik meg ilyen gondolat.
De kanyarodjunk szépen vissza a többi eset elmeséléséhez.

Egyik nap nagy tettre szántam el magam. Általában becsületesen ültem végig a munkaidőmet a munkaállomásomon, és csak kajálni „tűntem el”, ám mivel a forgalom kicsit gyérebb volt aznap, kihasználtam hát az oly ritkán adódó alkalmat, és elugrottam a bárba egy szelet csokiért. Amikor visszahuppantam a helyemre Julcsi mellé, megkérdezte:
-Voltál Beácskánál eszmecserélni?
Mostanra már remélem senki nem gondolja, hogy bántó voltam, amikor a következőt válaszoltam:
-Hát, vele nem sok eszmét lehet cserélni…

Természetesen a munkahelyünkön nem csak munkáról esett szó. Ha tehettük, elcsevegtünk erről-arról, kivel mi történt. Szegény Marika nagyon megszenvedett az egyik fogával, ami fölött végül meghozta a fogorvosa az ítéletet: ki kellett húzni. Másnapra úgy-ahogy begyógyult a helye, Marika beszélni is tudott, így elmesélte, mi volt vele előző nap. Teácska a vendégek kiszolgálása miatt csak később kapcsolódott be a beszélgetésbe, és érdeklődött, miről dumcsizunk. Marika kibökte:
-Képzeld, tegnap kihúzták a fogamat.
Teácska döbbent arcot vágott, elkerekedett a szeme, és vontatottan megkérdezte:
-Koomoolyaan? Kihúzzták az össsszes foogadaaat?
Újabb sokkterápiában részesültünk. Már nem emlékszem, mit felelt Marika, mert azt hiszem, inkább az önkéntes kómába menekültem, csak ne kelljen elviselnem ezt a butaságot a nap hátralévő részében.
De ezt mégis hogyan?? Marika nem tette többes számba, nem úgy hangzott el a mondat, hogy kihúzták a fogaimat! És ha ki is húzzák, akkor nem cuppan össze a szája szerencsétlen betegnek, hogy még nyammogni sem tud? Egyébként is, abba bele is halna! Elvérezne! Na jó, ez lehet túlzás (bár idős korban és vérzékenység esetén nem az). Még aznap este egyébként utánaolvastam a dolgoknak. Ha bírja a páciens, egyszerre bármennyit lehet húzni, elvileg. De nem javasolt az egyik oldal után ellentétes oldalról húzni. És a gyökér állapota is befolyásolja a műveletet. Ááá, nem is megyek bele. Csak nagyon feldühített ez a mérhetetlen butaság! Miért húzták volna ki az összeg fogát?? És hogy jött volna dolgozni másnap? Nem, ez nekem sok. Lapozok.

Hagyjuk most kicsit a munkát! Menjünk egy jó kis helyre! Legalábbis ezt terveztük a csajokkal az egyik szabad szombat esténkre. A csajok alatt értem magamon kívül a másik műszak pénztáros kisasszonyait – három darabot -  és természetesen Teácskát. Őt feltétlenül vinnünk kellett magunkkal, mert így sokkal olcsóbban megúsztuk a teljes agyzsibbasztást. Úgy értem, jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásának mellőzésével.
Még meg sem érkeztünk, máris kaptunk az agyba Teácskától. Miközben kedvenc szórakozóhelyünk felé közeledtünk, ami az X-Café névre hallgat, illetve bocsánat, helyesbítek: nem hallgat arra a névre, hiszen nincs füle, és tudata sem a helynek (bár talán több, mint Teácskának). Szóval csak így nevezik a helyet az emberek. Na, miközben már majdnem odaértünk, az egyik kollegina meglepett minket azzal, hogy ő már előre foglalt nekünk asztalt, tekintve, szombat éjszakánként mekkora tumultus szokott ott lenni. Teácskának feltétlenül meg kellett nyilvánulnia a következőképpen:
-És ha foglalok egy asztalt, az azt jelenti, hogy lesz asztalom?
Csak egyikünk nem kapott még agyhalált, ugyanis vissza tudott válaszolni:
-Igen, de nem viheted haza.

Nos, kimerítettem a témát. A jövőben egyéb, mókás vagy kevésbé mókás kis történetek elmesélése következik majd, esetleg egy-két más típusú gondolatmenet.
Jó olvasgatást kívánok!

2014. október 11., szombat

Az utolsó előtti


Mindazonáltal nem csak a vendégek tudták lezsibbasztani az elmémet. Álló helyzetben, ráadásul kapaszkodás nélkül könnyen kibillentem volna az egyensúlyomból, miután az egyik biztonsági őrünk (az „Őr Úr”) télen a következő megállapítást tette fél nap töprengés után:
- Azért van hideg a szerverszobában, mert bukón nyitva van az ablak.

Jut eszembe az őr úrról: a biztiőreinknek is meg kellett ám küzdeniük a sötétebbnél sötétebb vendégekkel. Történt egyszer, hogy – bár a bejáratnál jól látható helyen hatalmas táblán olvasható minden információ a medencék vizeiről – az egyik vendég alig lépett be, épphogy köszönt, máris az ott tébláboló őr úrhoz intézte kérdését:
- Mi a víz összetétele?
Jani bá’nak sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, hogy megadhassa a vendégnek a kielégítő választ:
- Két rész hidrogén, egy rész oxigén, estére három rész ammónia.
Mi, pénztárosok pedig csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés eme epés megjegyzés hallatán.
Egyébként a fent nevezett kedvenc biztiőrünk nagyon szívesen élt a „beszólás” lehetőségével. Többször is előfordult, hogy egy-egy vendégnek sehogy sem tudott a fürdőnk megfelelni – vagy csak rossz napja volt (mármint nem a fürdőnek, hanem a vendégnek) -, ezért távozáskor rossz szájízzel köszönés helyett a pénztárosokhoz vágta, hogy „na, ide sem jövök többet”. Ilyenkor bizony néha kiszaladt Jani bá’ száján, hogy:
- Most sem mi hívtuk.
Mindezt persze a leghiggadtabb hangon közölte, de azért szúrós pillantása megakadályozta, hogy tovább hőbörögjön a „kedves” vendég.

Visszatérve a különböző vendégek „alakításaihoz”:
Minden különösebb bonyodalom és fennakadás nélkül vásárolta meg egy család a jegyét 7 db karszalag formájában. Magyar család volt, vagyis nem külföldi, mégis érthetően, lassan, tagoltan magyaráztam el - az egyesével szót félkövér betűtípussal külön hangsúlyozva -, hogy helyezzék a karszalagjukat a külső háromszögre. Kivételesen eltalálták elsőre, melyik is a külső és a háromszög, csak a számolással akadt gond, ugyanis az apuka egy szép kupac formájában rápakolta az összes órát a kijelölt helyre. Nem mertem ezt a megmozdulását lereagálva a homlokomra csapni, bár szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

A következő esetnél a kedves vendégnek a szekrények kezelésének felfogásával voltak nagyon komoly gondjai. Hozzáteszem: pedig magyar volt. Először elmagyaráztam, még mielőtt becsekkolt volna a hölgy, hogyan működik a szekrény. Mivel láttam, mekkora üresség süt a szeméből, elmagyaráztam még egyszer, immáron mutogatva is hozzá. Ekkor már hevesen bólogatott a delikvens, mondván, jó-jó, érti. Mhm! Átjön a beléptető kapun, kezében a blokk, megáll mellettem, rámered a blokkra és ezt kérdezi: "És a blokkon rajta van a szekrény száma?" Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és egyúttal áldottam az eget, amiért annak idején forgószék alkalmazásával oldották meg a tervezők a pénztárosok kényelembe helyezésének problémáját, így nagyobb erőkifejtés nélkül tudtam elfordulni - könnybe lábadt szemmel - a vendégtől. Szerencsére a közelemben tébláboló biztiőr résen volt, és rögtön pártfogásába vette a hölgyet.

Hasonló kis történet volt, amikor szintén egy hölgyvendégnek - persze magyarnak -, minden túlzás nélkül négyféleképpen magyaráztam el az öltözők használatának csínját-bínját. Láttam, ahogyan árad a szeméből: “Mondjad, hülye, kit érdekelsz, csak jussak már be!” Egyszóval nem figyelt rám. Amikor eltűnt az öltöző bejáratánál, oldalba böktem a kolleginát, és odasúgtam neki: "Fogadjunk, hogy visszajön." Vissza is jött...

Egyébként azt a logikát sem értem, amivel sokszor a vendégek bírtak. Gondolok most itt a babakocsisokra. Az volt a helyzet velük, hogy gondosan elterelgettük őket a beléptető kaputól a gyerekhordozó járgányukkal együtt, mivel ott helyszűke miatt úgysem tudtak volna keresztülhatolni. Szóval átirányítottuk őket a mozgáskorlátozottak könnyebb áthaladását biztosító üvegajtóhoz, ami persze kellő szélességének köszönhetően a babakocsik bejutásának megkönnyítését is segítette. Akkor már csak azt nem értem, a fürdőzés végeztével, kifelé menet miért nyomultak a szülők azokkal a gördülő monstrumokkal a beléptető kapuk felé? Gondolták, bent-tartózkodásuk ideje alatt átépítettük a pénztárakat??

Azért vannak ám szimpatikus és értelmes vendégeink is. Egyszer egy anyuka az esti zárás előtt, tehát édességfalásra igencsak alkalmatlan időpontban jött ki a fürdőből a kisfiával. A fiúcska elácsorgott a szépen megvilágított, csábító bárpult előtt, s hogy ne legyen hiszti, a mama így szerelte le gyermekét: “Gyere kisfiam, ezek a nyalókák kiállítási darabok. És látod? A csokik már alszanak, el is vannak fektetve.”

Gyereklogika: kisgyerek átjön a beléptető kapun, majd meglepve közli: “Ez nem is fájt!” Miért, mire számított? Megsokkoljuk?

Végszónak már csak egyetlen kis vicces történet felidézését tartogatom: egyik vendégünk odacsattogott úszómester kollégámhoz, és a feje fölött vízszintesen(!) kanyargó zárt csőrendszer felé mutogatva a következő kérdést intézte hozzá:
- Azokhoz a csúszdákhoz hogy’ lehet feljutni?
Kollégám felnézett, majd a vendégre, és próbálva elkerülni, hogy kitörjön belőle a röhögés, ezt válaszolta:
- Azokhoz sajnos sehogy. Az ugyanis a szellőzőrendszer.