2018. február 19., hétfő

Majomszeretet


Tulajdonképpen ez a három kép ihletett ennek a bejegyzésnek a megírására:
 

Most komolyan: hát nem a színtiszta szeretet árad ezekről a felvételekről? Az ember elolvad tőle (én legalábbis elolvadtam).😇

Az a helyzet, hogy engem a fenti fotók igen elgondolkodtattak. Hogy lehet az, hogy ezek a “csak állatok” képesek a szeretet ilyen nyílt és egyértelmű kifejezésére? És hogy lehet az, hogy mi, “felsőbbrendű emberek” folyton hadakozunk; irigykedünk; ócsároljuk, bántjuk a másikat; “szerelmespárokként” játszmázunk, hazudunk, csalunk; testvérekként nem beszélünk egymással, és még sorolhatnám. De nem akarom. Inkább pozitív dolgokról szeretnék írni. Mégpedig arról, hogyan fejezhetjük ki legkönnyebben a szeretetünket, és ez mennyire jótékony hatással van embertársainkra, és ránk is.

“Ölelés hatására a testben oxitocin termelődik, ami fokozza a biztonság érzésének kialakulását és csökkenti a félelemérzetet. 20 másodperc ölelkezés után tapasztalható a szervezetben oxitocinszint-emelkedés. Az oxitocin szeretethormonként is ismeretes, mely erősíti a kötődést ember és ember között. Ez a hormon továbbá vérnyomáscsökkentő, stressz- és szorongásoldó, sőt, még a memóriára is kedvezően hat. Egy ölelés képes a fájdalmat is csökkenteni, mert az agyunk oxitocint termel, ami elnyomja a fájdalomérzetet.”

“Egymás megölelése kimutathatóan egészségesebbé teszi az embereket. A szeretettől és az érintéstől ugyanis szerotonin, dopamin és oxitocin termelődik a szervezetedben, ami hatással van mind a jó közérzetre, mind a boldogság érzésére. Ezen hormonok termelése pedig az élettani folyamataidra is jó hatással lesz. A legjobb hír ebben az, hogy nincs szükség ehhez még romantikus kapcsolatra sem, mert oxitocin szabadul fel akkor is, ha a testvéredet vagy a kiskutyádat öleled meg. Nemcsak magadnak, de a másik félnek is örömet szerzel vele.”

Na, a sok tudományos rizsa után következzen egy igen aranyos kis történet, ami velem esett meg a múlt héten.

Van egy kedves hölgy ismerősöm, Ibolya. Vele még a békési Munkaügyi Központban ismerkedtem meg, ő volt az ügyintézőm. Nagy örömömre hamar összebarátkoztunk, valamiért könnyedén megtaláltuk a közös hangot. És most jön a meglepetés!

Ibolya egyik nap munkaügyben ellátogatott a művelődési házba, ahol dolgozom. Amíg végzett a munkanélkülieknek tartott előadásával, szép türelmesen vártam rá a folyosón. Kijött a nagyteremből, meglátott, és össze-vissza ölelgetett! Ez annyira jólesett, hogy a szavam is elakadt. Na nem úgy a könnycsatornáim!😂 Nem sok híja volt, hogy örömömben elsírjam magam. Váltottunk pár szót, és búcsúzóul alaposan megölelgettük egymást. Repestem a boldogságtól! Videóüzenetben rögtön meg is osztottam élményemet Londonban élő barátnőmmel, de még akkor is párásak voltak a szemeim.

Azt kívánom, bárcsak gyakrabban lenne részem ilyenben, de nem csak nekem, hanem embertársaimnak is! Az egész napom jobb lett ettől az egyszerű gesztustól. Ki tudja, más embereknél micsoda pozitív láncreakció indulhat el egy egyszerű, őszinte öleléstől. Hiszen ha azok az ártatlan majmocskák képesek ennyire nyíltan vállalni a szeretetüket, mi, emberek, vajon miért szégyelljük ezt? Vagy nincs rá időnk? Netán fontosabb a telefonunkat cirógatni kedvesünk, gyermekünk arca helyett, nehogy véletlenül is lemaradjunk valami észveszejtően fontos dologról?

Bejegyzésem végén arra buzdítok mindenkit, hogy a lehető legtöbbször ölelgesse szeretteit. Nem kerül semmibe, mégis gazdagabbak leszünk tőle. És nem is én lennék, ha ezt a témát nem egy idézettel zárnám:
“Egy ölelés ideális ajándék. Mindenkire illik a mérete, és senki se ellenzi, ha továbbadják.”
Hugo Ball, író
Ölelni lehet korra és nemre való tekintet nélkül...
...és akár csoportosan is. 😄

2018. február 12., hétfő

1 hónap - 3.295 guggolás


Egek, csak most szembesülök ezzel a számmal így egyben! A részadatokat eddig még nem adtam össze, sem számológéppel, sem pedig fejben (mondjuk úgy nem is ment volna…😅).

Az a helyzet, hogy engem nagyon tudnak motiválni a különböző kihívás-táblázatok. Szeretem, ha van egy konkrétan előírt terv, amit követhetek. Legutóbb egy guggolás-kihívást küzdöttem végig sikeresen.

Emlékszem, január 9-én bukkantam rá a neten a táblázatra. Először elkezdtem agyalni azon, mikor is kezdjem el, aztán arra jutottam, hogy aznap. Hiszen ahogy jobban belegondoltam, akármelyik nap kezdtem volna a küldetést, az azt követő harminc napban biztosan lett volna valami előre tervezett - vagy akár nem várt - esemény, ami miatt esetleg borul az egész terv. Bevallom, borult. Ám ez nem jelenti azt, hogy kihagytam volna egy vagy két edzést. Inkább az történt (kétszer is), hogy felcseréltem egy pihenőnapot egy edzésnappal. Ám a végére az összes előírt adag mellé pipa került, és szerintem ez a lényeg.

Eddig nem is hittem volna, hogy a guggolásokkal a tüdőm és a szívem is erősödik. Bizony éreztem mindkettőn, mennyire dolgozik, amikor a százötvenedik guggolásnál tartottam, és szakadt rólam a víz. Olybá tűnik, hogy ezzel a mozgásformával nem ám csak a virgácsainkat és sej-hajunkat tarthatjuk fitten.😄

Érdekességként annyit szeretnék még megosztani Veled, hogy a legutolsó, kétszázötven darabos edzésadagomat tizenöt perc alatt sikerült teljesítenem, több részletben. Az első száz darab még simán ment egyszerre minden alkalommal, ám utána a maradékot már szét kellett bontanom. Segítségként, ami a lendületet adta, ott voltak az én kis kedvenc pörgős zeneszámaim a klipjeikkel együtt, csak hogy ne unjam el magam a monoton ismétlések alatt.

Mielőtt elfelejteném, egy fontos dolog: kezdőknek nem ajánlanám ezt a harmincnapos küldetést, mert nagyon kemény! Egy alapozás nem árt előtte, vagy inkább több heti/hónapnyi rendszeres mozgás. És még egy létfontosságú feladat: előtte az alapos bemelegítés, utána pedig a nyújtás kötelező!☝

Nem is maradt más hátra, mint hogy megosszam a kihívás-táblázat képét. Külön megörültem, amikor ezt láttam rajta: “Fittalak Ritától”. Ez nem lehet véletlen!😇

Íme tehát, az ajánlásommal, sok szeretettel, a küldetés. Sok erőt és kitartást kívánok hozzá!

2018. február 5., hétfő

Tehetséges seggrázók


Kicsit most zavarban vagyok, mert azt sem tudom, hogyan vezessem elő a belőlem kibugyogni kívánó gondolatokat. Egyszer már elmélkedtem erről a témáról (Ribiképzés gyermekeknek), de az a helyzet, hogy azóta sajnos még tovább züllött a világ…

Már jó ideje futnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, híres-neves talentum-kereső műsorok világszerte. Döbbenet, amit azokban láttam a youtube-csatorna jóvoltából.

Van ez a “táncműfaj”, vagy a jó ég tudja, minek kellene neveznem ezt a dolgot. “Twerk”, magyarul seggrázás. Mondjuk, egy kis kutakodás után sikerült megtalálnom a jelentését: “Kedvelt zenére provokatív stílusban táncolni, szexuális aktust imitáló csípőmozgásokat végezve.” Igen.

Na szóval. Fent nevezett remek és roppant igényes műsorokban sokan ezzel a produkcióval lépnek fel. Ebben érzik magukat tehetségesnek. Mi tagadás, némely nőnek tényleg a vérében van a ritmus, és igen formás hátsóval büszkélkedhet. Na de!

Volt egy 18 éves leányzó is, aki ezen a téren igyekezett csillogtatni hatalmas tehetségét. Nem tudom, mennyi lehetett a testzsír százaléka, de csak úgy rengett rajta a háj, miközben a színpadon vergődött. Nem is igen volt fitt csórikám, mert az alig másfél perces produkciója után levegőt is alig kapott, épphogy össze nem rogyott.

Szerencsére azért a legtöbb versenyző, aki a seggrázás számban indult, igen tetszetős volt a szemnek. És mégis, az egyik orosz zsűritag arcára már kiült a tömény undor, valahányszor fent nevezett műfaj egy képviselője tárult a szeme elé. Szegény, biztos megcsömörlött.

Ó, a tárulásról jut eszembe! Egynémely hölgyeménynek a produkciója közben, amikor éppen a padlón vonaglott, és hihetetlen módon beterpesztett… jaj, nem is tudom, hogyan írjam ezt le szépen? Na jó, kimondom: egy pillanatra még a petefészkét is láthatta a nagyérdemű nézősereg.🙈 És ekkor gondolkoztam el azon, hogy ez miben tehetség? Vagy ezzel mi a céljuk az előadóknak? Számukra kielégítő annyit látni pozitív visszacsatolásként, hogy a férfiak nyalják a szájukat, el ne cseppenjen a nyáluk?

Felmerülhet a kérdés, vajon lehet-e még az ilyen jellegű előadásokat fokozni? És lehet! Ha például csapatostól rázzák a valagukat a csajok! Az persze mellékes, hogy nem tudnak szinkronban mozogni, de hol várható el ez egy csoportos előadástól, nem igaz? Számomra persze az is elgondolkodtató, mit keres egy tizenhat éves lány kurvás ruhában egy országos tévéműsorban, a seggét rázva? Vajon büszkék rá a szülei?

Az a legdurvább az egészben, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Hiszen olyan remekbeszabott produkciót is levetítenek főműsoridőben, ahol egy jótestű párocska néhány táncmozdulattal körítve levetkőzteti egymást; vagy ahol úgy táncizik egy gerlepár, hogy közben egymás szájában van a nyelvük. Félve kérdezem meg: így mi felé haladunk? Néhány év, és eljutunk oda, hogy balettozgatás közben a férfi megujjazza a nőt a színpadon? Vagy egyéni produkció keretében egy felfedezésre váró tehetség bemutatja, meddig megy fel neki egy sörösüveg? Túlzok talán? Nem hinném. Hiszen olyan dolog ez, mint ami arról a kísérletről szól, amikor a békát egyből beledobják a forró vízbe (kiugrik), vagy pedig beteszik a vízbe, amit elkezdenek melegíteni alatta (békésen megfő). Ugyanez van a médiában is. Szép lassacskán egyre tovább feszegetik a határokat. És ha a néző önfeledten ujjong egy néhány éve még megbotránkoztatónak számító műsor láttán, az egy idő után elfogadott lesz, amit persze überelni kell valami még extrémebb, még perverzebb és betegebb dologgal.

Mindezek fényében csodálkoznunk kellene azon, hogy tízéves gyerekek, ismétlem, tízéves gyerekek párosodnak az iskola budijában (ezt egy tanár ismerősöm mesélte)? Vagy kislánykák kifordulnak önmagukból, és tizenévesen (vagy még inkább tízévesen) olyan videót töltenek fel a facebookra, ahol miniruhában rázzák magukat? Csak ahogy azt a tévében látták… És vajon hol van ilyenkor a szülő?

Mondjuk ez sajnos nem újkeletű dolog, erről azonban már tettem említést az első bekezdésben szóba hozott bejegyzésben. Úgy tűnik, azóta egyre csak züllik a világ. Olyannyira, hogy egyre gyakoribbak az ilyen történetek: az általános iskolás kislányokat elviszik pszichológushoz a szülők, és csak ott derül ki, miért is lelki beteg a gyerek. Azért, mert már az összes lány osztálytársát használják a fiúk orális szexre, csak őt nem, mert duci, és nem kell senkinek.😢

Említettem már azt is, hogy évek óta nem tévézek, és az ilyen jellegű műsorokat is leginkább a blogíráshoz szükséges kutatómunka miatt nézem. Felvetődött bennem egy kérdés: manapság tényleg ezt a szellemi táplálékot nyújtja a tévé? Ám ahogy látom, hiába ömlenek a varázsdobozon át ezek a - többséget - szórakoztató műsorok, a nézők agysejtjei mégis minőségi éhezésben szenvednek.

2018. január 28., vasárnap

Kultúráld magad!


Január 22-én tartjuk a magyar kultúra napját, mely eseményt 1989 óta ünneplünk. Azért erre a dátumra esett a választás, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a jeles napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.

Azért döntöttem eme téma mellett, mert január 19-én a helyi művelődési házban (ahol jelenleg dolgozom) ennek kapcsán volt egy jó kis rendezvényünk. A Békéscsabai Jókai Színház négy színésze jött el hozzánk, akiknek köszönhetően egy igen színvonalas előadást élvezhetett az erre kíváncsi néző. Akiből sajnos nem volt sok, sőt… Hiába hirdettük az eseményt több vonalon, ráadásul a könyvtárba betévedt ügyfeleknek is reklámoztuk, mégsem tolongtak az érdeklődők, sajnos.

Jön még egy sajnos. Az egyik idősebb néni, amikor hívtuk az ingyenes rendezvényünkre, ekképpen nyilatkozott: “Jaaaj, én akkor sem jövök, ha ti fizettek nekem érte. Otthon mennek a tévében az én kedvenc sorozataim, én azokat nézem.” Na igen, kinek mi a szellemi tápláléka.

Ez most csak egy ilyen kis nyúlfarknyi szösszenet. Na de amit a következő bejegyzésemben tervezek leírni, az nem lesz piskóta! Elöljáróban annyit, hogy a talentum-kereső műsorok egyes szereplőit fogom ízekre szedni.

Addig álljon itt néhány kép az Arany János-emlékév alkalmából rendezett zenés irodalmi est előadásából.




2018. január 21., vasárnap

Műszakváltás


Tulajdonképpen egy picurka vicces véletlennek köszönhető, hogy megfogalmazódott bennem ennek a bejegyzésnek a megírása. Készítettem egy képet a fentebb említett momentumról, amit alább megtekinthetsz majd.

Amikor a könyvtár új könyveket vásárol, akkor az “újoncokkal” meglehetősen sok munka van: kikeresni a kódjukat, címkét ragasztani az előlapjukra és gerincükre, pecsételni, könyvkártyákat gyártani, bevételezni a számítógépes rendszerbe. Ja, és még a leltárkönyvbe is fel kell vezetni őket. Mivel roppant mód szeretek az ilyen dolgokkal pepecselni, önként és ...na jó, ha nem is dalolva, de dúdolva magamra szoktam vállalni ezeket a feladatokat.😊

Ezen a héten könyvkártyákat készítettem a számítógépen, amihez sablont használok, tehát csak az adatokat kell átírogatnom. Schobert Norbert: A nagy kalóriahazugság című szerzeménye után egy mesekönyv következett. Törlök-gépelek-törlök-gépelek, és egyszer csak a következő félkész kártyát pillantom meg a monitoromon:

Elég sokáig elkacarásztam magamban a dolgon.😄

Na de mire is akartam eredetileg kilyukadni? Talán csak arra, hogy egy ideje azt vettem észre magamon, hogy egyik műszakból csöppenek a másikba. Van ugye a munkahelyem főállásban, a háztartás vezetése, az állatkáim pátyolgatása, edzés, két blog vezetése, egy készülő könyv írása, és természetesen a legfontosabb dolog: egy férj! Hát nem állítom, hogy nem kellett megtanulnom zsonglőrködni az idővel…

Érdekes, hogy nemrégiben az egyik ismerősöm, miután elregéltem neki, mennyit pörgök, megjegyezte: “Hiszen te midig ilyen voltál.” Ezen kissé meglepődtem. Tényleg? És tényleg! És tulajdonképpen én ezt élvezem!😃 Ez tölt fel. Ez, hogy egyik műszakból csöppenek a másikba, miközben az agyam folyamatosan dolgozik; terveket szövök, feladatokat gyártok, ötletelek.

Persze tudom, mennyire fontos a pihenés is. Szoktam én pihenni, hol többet, hol kevesebbet. És ami a lényeg: most már teljesen máshogy állok az eddigi időhiányom nagy problémaköréhez. El is mesélem, hogyan:


Már csak egy gondolatot szeretnék megosztani Veled. Sokáig sajnos lelkiismeret-furdalásom volt, valahányszor pihenni merészeltem, és nem pörögtem állandóan. Ezen sokat kellett dolgoznom, hiszen nyugodt pihenésre igenis szükség van! Nekem a következő idézet segített a legtöbbet ennek az elfogadásában, amit Neked is megszívlelendő tanácsként adhatok:
“A pihenés befektetés önmagadba.”

2018. január 12., péntek

Nyugi van, nyuggerek!


Ennek a bejegyzésnek az ötlete már a tavalyi nyugdíjas mikulásbuli óta motoszkál bennem. Sajnos nem lesz túl vidám ez az iromány.

A művelődési ház dolgozóit az a megtiszteltetés érte, hogy részt vehettek a nyugdíjas klub rendezvényén, ami amellett, hogy a Télapót ünnepelte, egy megbeszéléssel kezdődött. Mindössze arról volt szó, hogy a negyvenöt éves fennállásukat milyen keretek között tudnák méltón jubilálni az idősek. Én akkor szomorodtam el a legjobban, amikor az egyik felszólaló bácsika tényszerűen közölte a helyzetet: sajnos nincs mindenkinek 2000 Ft-ja arra, hogy részt tudjon venni ezen a kivételes ünnepségen. Bakker!😳 Én így nem akarok nyugdíjas lenni!! Minek dolgozik az ember tisztességesen egy életen át, ha még szecska 2000 Ft-ja sincs arra, hogy a barátaival elfogyasszon egy finom vacsorát?

Tulajdonképpen aznap tudatosult bennem, miért is figyelhető meg a magyar embereknél, hogy lefelé görbül a szájuk. Tudod, amikor látszik is az ajkuk két oldalán a lefelé futó, mély, szomorú barázda. Nincs 2000 Ft-juk…😞

Eszembe jutott még valami. Amikor még az Élményfürdőben dolgoztam Sóstógyógyfürdőn, egyszer találtam egy száz forintost a fürdő udvarán, aminek roppant mód megörültem. A kolléganőm vigyorogva megkérdezte, mire fogom költeni azt a rengeteg pénzt. Én vidáman csak annyit válaszoltam, hogy “ha veszek belőle két kiflit, akkor elmondhatom, hogy van mit a tejbe aprítanom.”

Nézzük csak, mit mondhatnak a mai öregek? “Gyermekeim, ilyen világ ez. Sehogyan sem tudok a nyugdíjamból 2000 Ft-ot kiküszködni. Nekem nincs mibe aprítanom a nincs mit.”...

2018. január 6., szombat

Újévi meglepetés


Szokás szerint minden hónap első napján ráállok a mérlegre. A januári mérkőzésem eredménye láttán kissé vegyes érzések öntöttek el. Örültem is, meg nem is; bosszankodtam is, meg nem is.

Most sokak szemében biztosan nem leszek túl népszerű, de az ünnepek alatt nemhogy nem híztam, hanem még fogytam is. Holott - és ez most vérlázító lesz - én már nem akartam fogyni!😅 Legalábbis kilóban mérve nem. Viszont úgy az elmúlt egy évtől számítva keményen küzdöttem azért, hogy a testzsíromból lefaragjak pár százalékot.

Júniustól szinte pontosan ugyanazokat a számokat mutatta nekem a mérleg. Ám most, meglepetésemre, fogytam két kilót, és nagy örömömre a testzsíromból is sikerült lefaragnom másfél százalékot! A szervezetem víztartalma pedig nőtt egy százalékkal, ami szintén nem rossz dolog.

Igyekszem röviden összefoglalni, véleményem szerint mi indíthatta be a fogyást.

Október közepétől heti egy-két alkalommal felpattantam a spinning-cangámra, és intervalloztam egy jót. Mindössze tizenöt-húsz perc elég volt ahhoz, hogy kiköpjem a tüdőmet, és patakokban ömöljön rólam az izzadtság!😂 Most gyorsan el is reppelem, mit jelent intervallul edzeni.

Ezen felül az erősítő edzéseimhez nagyobb súlyokat kezdtem el használni, valamint körülbelül másfél-két hónapja igen drasztikusan lecsökkentettem a sófogyasztásomat. Nagyjából ennyi.

No de a lényeg: új év, új lehetőségek; új terveket lehet megvalósítani, vagy csak kitalálni; új fogadalmakat lehet tenni!😁

Mindenkinek kívánok a 2018-as, és természetesen az azt követő esztendőkre is erőt, egészséget, kirobbanó életkedvet és tettvágyat, boldogságot!🙌