2016. szeptember 4., vasárnap

12.760 felülés - kipipálva


Nem biztos, hogy mindenki elhiszi, de négy és fél hónap alatt megcsináltam 12.760 felülést. Terv a lelke mindennek című írásomban részletesen kifejtettem, mekkora adagokban terveztem ezt elvégezni, milyen akadályba ütköztem a kivitelezésénél, és egyáltalán, mi késztetett arra, hogy ennyi felülést végigküzdjek.

Mivel ennek a küldetésnek is a végére értem, pár mondatban összefoglalnám, hogy érzem most magam.

Néhány alkalommal - szerencsére tényleg nem sokszor - bizony előfordult, hogy vagy iszonyú fáradt voltam, vagy egyszerűen nem volt kedvem végigküzdeni az én kis aznapi adagomat; vagy pedig valamelyik porcikám nem óhajtotta az edzést (esetleg egyik sem🙈). Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy csak az előírt 240 darabra kell koncentrálnom, és minden elvégzett felüléssel egyre csak fogy az adagom. Másrészt pedig veszélyes lett volna engedni a kísértésnek és elnapolni az edzést, mert akkor egy idő után azon kapom magam, hogy tűzhetek ki egy újabb határidőt, ráadásul a saját hibámból.

Így tehát 4 és fél hónap alatt végigcsináltam a 240 felülést 53-szor. Jaj, elnézést, az utolsó kettőn kicsit módosítottam. Azokat összevontam, és mivel sehogyan sem tetszett, hogy a kettő együtt csak 480-at tesz ki, így felkerekítettem 500-ra.😅

Képmutatás lenne részemről, ha nem vallanám be, hogy kicsit be voltam ám rezelve az ötszáz felülés előtt. Ám felvérteztem magam egy lélekerősítő táblázattal, elindítottam egy aranyos és szórakoztató animációs mesét (Villám és a varázsló), és nekikezdtem. Az előre elkészített táblázat tulajdonképpen csak annyiból állt, hogy ötvenesével pipálgattam az elvégzett adagokat. Háromnegyed óra alatt végeztem is az egésszel, ám fontos megjegyeznem, hogy előtte öt percen át melegítettem (na nem az ebédet, hanem az izmaimat), és a végén három percig nyújtottam. Így izomláz és egyéb húzódások nélkül megúsztam a dolgot.

Jogos lehet a kérdés: hogy a fenébe tudtam megcsinálni ötszáz felülést? Válaszom: a jó öreg fokozatosság elvét alkalmazva. Hiszen nyilván nem úgy jöttem ki anyukám hasából, hogy ötszázat egymás után meg tudok csinálni, ugyanis X hetes koromig még a fejemet sem bírtam felemelni.😂 Tehát fokozatosan, kitartó és kemény munkával sikerült ezt elérnem. Elárulom, közben megtapasztaltam, hogy az elmében ötvenszer annyi kitartás van, mint az izomban.😎

Hm, most nosztalgiával gondolok vissza a kezdetekre. Könnyű volt megszokni a rendszerességet, vagyis a 240 darabos adagokat. Sőt, egy idő után annyira belejöttem a felülésekbe, hogy annak örültem, amikor akadt a napomban egy kis extra szabad idő edzeni. Annyira a szenvedélyemmé vált ez a fajta testmozgás (is), hogy amikor megkarmolta sógornőm macskája a kezemet, és a kiserkenő véremet néztem, akkor ezzel vigasztaltam magam: sebaj, ettől még a felüléseket meg tudom csinálni.😃

Jut eszembe az egymás utánról. Még az elején, amikor meséltem egy ismerősömnek a felülés-tervemről, akkor elkerekedett szemmel megkérdezte tőlem: “De hát hogy csinálod meg a 240-et? Egymás után?” Pókerarccal ennyit válaszoltam: “Hát nem is egymás előtt.” Vagy ezt hogyan kellett volna értelmeznem? Egymás mellett?😄

Egyébként ugyanez az ismerősöm mesélte, hogy amikor kick boxra járt, akkor a vizsgafeladatuk többek között 120 felülés volt. Csak nekik közben még ütötték is a hasukat. Nos, szerencsére az én hasamat otthon senki nem püfölte a felülések közben, de néha így is megszenvedtem velük.

Még ehhez a témához kapcsolódik, hogy nincs ugyan tévénk, mégis szeretek ilyen-olyan műsorokat nézegetni a YouTube-on vasalás, takarítás, vagy éppen a felülések végzése közben. Nnna, belefutottam egy sorozatban futó életmódműsorba. Az elején még tetszett is. Aztán egyre többször háborodtam fel azon, mekkora bődületes baromságokat beszélnek abban a műsorban. Egyik kedvencem például az volt, amikor mutattak egy olyan asszonyt, akinek sikerült harminc kilót lefogynia (ez szép és jó), és aki azóta minden másnap megcsinál hétszáz felülést! Ekkor majdnem eldobtam a vasalót!😅 Hogy elhiggyék a nézők ezt az állítást, szépen be is mutatta ez a hölgy a riportban a “tudományát”. Emberek! Könyörgöm, ne keverjük már össze a felülést azzal, mint amikor az ember a tarkójára tett kezei segítségével húzgálja fel a fejét! Elismerem, hogy a helyesen végzett hasprés valóban hatásos edzésforma, de azt nem úgy kell csinálni, mintha üldözne minket a tatár! A riport végén visszakapcsoltak a stúdióba, ahol is a műsorvezető csajszi lelkesen tapsikolt erre a “hatalmas teljesítményre”…

Ami viszont még ennél is jobban felháborított, az az volt, amikor azt merészelték állítani, hogy van olyan gép, ami öt alkalom után kockahasat eredményez. Ekkora baromságot! Ha kötekedni akarok (és miért ne akarnék😁), akkor megjegyzem, rögtön szemet szúrt, hogy ennek a kockahasat készítő csodamasinának a kezelője igen zsíros hassal büszkélkedhet. Ő vajon miért nem fekszik a gép alá? Ezt a varázslatos kütyüt egyébként nem ok nélkül mutogatták. Még a legelső műsorban beharangozták, hogy ennek az életmód magazinnak az egyik női képviselője majd a gép segítségével kockahasat villant nekünk. Nos, vagy a gép romlott el időközben, vagy a szerkesztő pont azt a részt vágta ki a műsorból, ahol ez megtörténik, mindenesetre végigszenvedtem ezt a hülye sorozatot, de kockahasak nem villantak benne. Ellenben én közben hónapokig rendületlenül dolgoztam a saját kockahasamon, ami - bevallom - nem akar egykönnyen összejönni. Ha tehát úgy gondolod egy gépről vagy szerről, hogy az túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor törődj bele, hogy az valóban túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!😅

Na jó, belátom, túl szigorú vagyok. Én kérek elnézést a túlzott és indokolatlan szkepticizmusomért! Valóban létezik olyan gép, amivel kockahasat lehet elérni, akár már egy alkalommal! Számítógépnek hívják, amin photoshop program is van.

Még annyit hozzáfűzök a témához, hogy azért szeretem jobban a felüléseket, mint a haspréseket, mert előbbi a hasizmon kívül erősíti még a mellkas-, hát-, nyak izmait, továbbá a csípő stabilizáló izmait, valamint a combizmokat is. Hát kell ennél több?

Találtam egy idevágó idézetet Arnold Schwarzeneggertől:
“Az emberek nevetni fognak az álmaidon, aztán meg utálni fognak, amikor valóra váltod őket.”

Úgy érzem, kellőképpen kimerítettem ezt a témát. Innentől kezdve - a szintentartás kedvéért - heti egy-két alkalommal megcsinálok 250 felülést, de emellett már el is kezdtem a fegyencedzést, aminek élményeiről a későbbiekben készítek beszámolót.

Szemléltetésképpen csatolok néhány képet. Az első a kis lélekerősítő táblázatomat mutatja, a második a felülések hatására erősödő izmokat, a harmadik pedig azt, hogy bizony még mindig nincs kockahasam. (Hm, talán ki kellene próbálnom a csodamasinát...)




2016. augusztus 29., hétfő

Legális gyermekbántalmazás


Augusztus 28-a van, vasárnap. A füzesgyarmati strandon vagyok. Egy hatalmas fa árnyékában pihenek egy napozóágyon, és figyelek. Bizony. Azt számolgatom, hány elhízott gyermek lófrál a strandon. Ragyogóan süt a nap, lelkem mégis borongós.

Az egy dolog, ha egy felnőtt ember bezárja magát a zsírbörtönébe, de szerintem enyhén szólva sem fair dolog egy kisgyermeket arra kárhoztatni, hogy betegen, szomorúan, testi-lelki fájdalmakkal kísérve és 5-13 évvel megrövidítve élje le az életét. És most nem túlzok!

Mielőtt továbbmennék, tudod mi motivált arra, hogy írjak erről a témáról egy nem túlságosan finomkodó bejegyzést? A következő jelenet: pihengetek az árnyékban. Eldöcög előttem egy elhízott család. Szegény tízéves forma kislány sírós hangon panaszkodik a szüleinek: “De nem a hasam fáj, hanem a derekam!” Szegény gyereknek máris fájdalmai vannak a túlsúlya cipelése miatt. Elképzelni sem merem, milyen pusztítást végzett a túletetés és mozgáshiány a testén belül!😔

Szörnyű, milyen messzire tud elkalandozni a fantáziám, és hogy emiatt néhanapján mennyire bunkónak tűnhetek. Mindegy, vállalom, és felvázolom a következő kis fantáziaképemet. Áll a gyerekmedence mellett apuka az elhízott kisfiával. Nem tudom visszaparancsolni a bennem lévő kisördögöt, ezért felnyalábolom magam, odamegyek hozzájuk, leguggolok a gyerek mellé, és mosolyogva közlöm vele: “Látom, hamarosan kistestvérkéd lesz.” Majd felállok, apukához fordulok, és a hasára sandítva megkérdezem, mikorra várja a babát. Ugyanis ez a gyerek szemében példakép értékű, eldeformálódott testű férfiember úgy néz ki, mint egy 9 hónapos terhes! Ehhez kapcsolódóan azt is nagyon bírom, amikor egy csúnyán elhízott anyuka ezzel takarózik: “De hát én szültem egy gyereket!” Ránézek, és önkéntelenül is a számra tolul egy kérdés: “Igen, és meg is ette? Netán őt is fel akarja hizlalni mázsásra, hogy ne legyen mellette kisebbrendűségi komlexusa a saját, hájtól rengő teste miatt?”

Elgondolkoztam azon, mi késztethet egy szülőt arra, hogy a csemetéjét úgy hizlalja, mint egy disznót. Oké, hogy egy újszülött baba is rózsaszín, meg egy kismalac is, de ez a hasonlóság elég ok arra, hogy a szülő nemtörődömségével és/vagy rossz példamutatásával zsírsertést neveljen a gyerekéből?!

Nem biztos, hogy mindenki egyetért velem, de az a szülő egyenesen veszélyezteti a gyerekét, aki a saját példájával szegényt a falánkság és restség bűnébe neveli bele, aminek nem meglepő módon a beteges elhízás a következménye.

Szörnyen sajnálom az elhízott gyerekeket.😟 Nem csak azért, mert 80% esélyük van rá, hogy egész életükben kövérek és betegek lesznek, hanem azért is, mert még a gyerekkorukat sem élvezhetik igazán! Persze annyi pillanatnyi örömük azért van, amíg a szájukba tömik az egészségtelen és hizlaló, ámbár finom falatokat. De megéri ez a pillanatnyi élvezet azért cserébe, hogy kimaradjanak az önfeledt és fájdalommentes fogócskázásból, vagy hogy kalandornak képzelve magukat fára másszanak? Netán hogy derékfájdalom nélkül mászkálhassanak a strandon?... Sajnos úgy vagyok vele, hogy ha meglátok egy elhízott gyereket, körülbelül annyira rossz érzés kerít a hatalmába, mintha azt látnám, hogy szegényt éppen ütik!

Fájdalmas lehet szembesülni az igazsággal, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy a saját gyerekeiket hizlaló, maguk is zsíros szülők jobban szeretik a bendőjüket, mint a saját porontyukat! Különben nem áldoznák fel utóduk egészségét és boldog jövőjét csak azért, hogy ők maguk rendszeresen az arcukba tömjék a finom falatokat, és hogy órák hosszat a fotelben tespedjenek.

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy a kapzsi, pénzéhes élelmiszeripar a haszon érdekében manipulálja a gyerekeket. Vajon miért raknak a legegészségtelenebb édességek mellé gyűjthető mesefigurákat vagy kártyákat vagy mit tudom én miket? Hogy a gyerek minél több hizlaló vackot vetessen a szülővel! Vajon miért nem csinálnak az üzletek soha olyan akciót, hogy friss zöldség, gyümölcs, vagy bármilyen egészséges élelmiszer mellé csomagolnak ajándék matricákat?!

Igazán rafináltak ám a gyorséttermek és pizzériák is! Azért raknak kristálycukrot (azaz drogot, vagy ha jobban tetszik, mérget) a termékeikbe, hogy a fogyasztók (főleg gyerekek és fiatalok) visszajárjanak, és azzal a vacakkal hizlalják magukat. Na igen, a szemetet csak így lehet eladni: függőséget okozó cukorral, és “ajándék” matricákkal (ami lássuk be, bele van építve az árba).😏

Az a helyzet, hogy utánaolvastam a témának, és lúdbőrözött a karom, annyira ijesztő dolgokkal szembesültem! Lássuk, mit tesznek ezek a felelőtlen szülők a saját védtelen gyerekeikkel.

“A kaliforniai egyetem új tanulmányából kiderül, hogy a folyamatos és nagy mennyiségű fruktózbevitel csökkenti az agy kapacitását, gátolja a memóriát és a tanulást.”

“Az elhízott fiatalok egyharmadának már 11 éves korban magas a vérnyomása.
A 15 éves kor alattiak között a cukorbetegség gyakorisága a háromszorosára nőt az utóbbi 20 évben!”
Amit ebből kihallok: betegség!

“Három ijesztő tény:
  1. Már a 14-15 éves túlsúlyos gyerekek szemfenekén megmutatkoznak azok az elváltozások, amit a magas vérnyomás okoz. Emiatt néhány évtized múltán majdnem biztosra vehető az érrendszer és a vese károsodása, a cukorbaj.
  2. Ha a kövér kamaszlány teste túlságosan kiszőrösödik, leggyakoribb oka, hogy a túlsúlya miatt megváltozott a petefészek működése: többet termel a férfi nemi hormonokból. További következmény a menstruáció összezavarodása, és borítékolható a felnőttkori nőgyógyászati rendellenességek fellépése.
  3. A túlsúlyos gyerekeknél négyszer annyi csonttörés fordul elő, mert rosszabb az egyensúlyérzékük, a nagyobb súly pedig nagyobb erőhatást jelent az eséskor. De gyakrabban szenvednek különféle ízületi fájdalmaktól is.”
Kulcsszavak: szenved, fájdalmak, károsodás, rendellenességek!!

Olyan esetről is olvastam, amikor az egyik orvos egyik kis páciensénél, akit a szülei 40,5-ös testtömegindexűvé hizlaltak fel (halkan jegyzem meg, a normál érték 18,5 és 24,9 között lenne), máris kialakult a 2-es típusú cukorbetegség, magas volt a vérkoleszterinszintje, a vérnyomása, és policisztás petefészke volt - mindez már tizennégy évesen!

Szerintem a legtöbb, elhízott gyermeket nevelő szülő nincs tisztában azzal, mennyire megbetegíti a saját gyerekét! Pedig bizony egy esetben sem ússza meg az elhízást szegény gyerek negatív következmények nélkül. Nézzük, szüleiknek köszönhetően mi vár még rájuk:
“ Az elhízott gyerekeknél kilencszer nagyobb valószínűséggel alakulhat ki magas vérnyomás, körülbelül négyszer nagyobb valószínűséggel a 2-es típusú cukorbetegség, valamint szív- és érrendszeri betegség, és megnő a kockázata a daganatos betegségek kifejlődésének. Az elhízás 5-13 évvel is megrövidítheti a gyerek életét.”

“S hogy miért hízik el a gyerek? Sokan ludasok ebben. A reklámok úgy, hogy tömegével népszerűsítik az értéktelen, kalóriadús ételeket, italokat. Az oktatási, egészségügyi kormányzat olyan formán, hogy gyakorlatilag tovább csökkentette a testnevelés eleve kis óraszámát, és nem teremtett igazi lehetőséget az iskolai tömegsportra. De a legfőbb felelős mégiscsak a szülő, az anyuka. Aki kivédhetné a kívülről jövő káros hatásokat, és megvédhetné gyermekét az elhízástól is. Például úgy, hogy nem “váltja ki” pénzért megvehető “jóval”: csipsszel, hamburgerrel, csokival, értéktelen cukros löttyökkel a személyes törődést, az ölelést, a játékot vagy a közös mozgást. És nem hagyja, hogy gyermeke heti 25-30 órát üljön a tévé és a számítógép előtt (mert ennyi a magyar átlag).
A kövér gyerekek lefogyasztása nehéz és időigényes feladat, amiben az anyának kulcsszerepe van. Gyermekorvosok szomorú tapasztalata, hogy a legtöbb szülő képtelen a változtatásra, főleg ha maga is kövér. Genetikai adottságokra, hormonzavarra hivatkoznak, ami 99 százalékban teljesen alaptalan.”

Amit ki akartam hozni mindebből, az az, hogy vajon mennyiben különbözik a gyerek felhizlalása az ütlegeléstől? Mindkettővel testi és lelki fájdalmat okoznak neki. Ugyan mennyivel jobb az, ha egy kislánynak minden lépésnél fáj a dereka vagy térde, mint ha ráhúznak a hátára vagy kap egy nyaklevest? Vajon kevésbé megalázó, ha nap mint nap csúfolják a gyereket a kövérsége miatt, mint ha kap egy pofont? Esetleg megbocsátható a szülőnek, ha a gyereke a saját zsírbarikádja miatt nem tud olyan felszabadultan mozogni, ahogy egyébként az az ösztönéből fakadna?

Ahh, már megint sikerült feltennem egy rakás olyan kérdést, amire soha nem fogok választ kapni.😒 Ülhetnék itt napestig, akkor sem fogom megérteni ezeket az embereket. Persze azt is tudom, hogy sokan viszont engem nem értenek meg, mert nem úgy gondolkozom, ahogy a legtöbben. Mit tegyek, olybá tűnik, hogy így kerek a világ… és így lesz egyre kerekebb az ifjúság.

Nekem ezek a gyerekek nem tűnnek boldognak...




2016. augusztus 21., vasárnap

Panaszlevél


Múltkorában küldtem a Dél-alföldi Közlekedési Központnak (röviden DAKK-nak) egy amolyan panaszkodós e-mailt. Nem stílusom konkrét személyeket beköpdösni, ezért csak általánosságban írtam le bánatomat. Kíváncsiságukkal nem bíró Kedves Olvasóimnak máris idebiggyesztem a teljes levelet, amiből kiderül, mi csípte a csőrömet.

“Tisztelt Buszsofőröket Foglalkoztató Vezetőség!

Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel rövidke történetemet.

Egy kellemesen meleg nyári napon az iskolából hazafelé szállító buszocskámat várom. Felszállok, majd meglepetésemben szó szerint elakad a lélegzetem. Hogy mitől? A busz légterét betöltő cigarettafüsttől! Asztmás rohamom miatt hörögve préselem ki magamból a levegőt, miközben hitbuzgó katolikus lévén azon imádkozom, induljunk már, hogy a nyitott ablakokon beáramló levegő kipucolhassa azt az átkozott, büdös, mérgező füstöt a buszból.

Utazok-utazok, elmélyülten olvasok, amikor egy idő után az agyam vészjelző üzenetet küld testemnek: “Belégzés időlegesen leáll!” Újabb kisebb allergiás asztmaroham. Oxigénért küszködve próbálom bemérni a veszélyforrást, ami nem más, mint a pökhendien pöfékelő buszsofőr maga! Az a buszsofőr, akit előző héten kulturáltan figyelmeztettem nem túl áldásos fulladási hajlamaimra, amennyiben a busz légterét mérgezi össze-vissza.

Feldúltan vonulok át a hatkerekű legesleghátsó pontjába, ám egyszemélyes tüntetésem - várható módon - nem hozza reakcióképes állapotba sofőr bácsit: vígan eregeti tovább a füstöt vezetés közben, melynek nagy része kecses ívben kunkorodik vissza a buszba a nyitott ablakokon keresztül. Veszítenivalóm nem lévén dúlok-fúlok-fuldoklok tovább, és gondolatban a másnap reggelemet vizualizálom. Amikor összekészítem a retikülömet indulás előtt, a következőket kell majd ellenőriznem:
  • pénztárca → pipa,
  • lakáskulcs → pipa,
  • buszban pöfékelő sofőr bácsi megértése és elfogadása → pipa,
  • gázálarc → pipa.

Vissza a valóságba! Közeledik a megállóm. Reszkető lábakkal szállok le, és nem értem, miért? Aztán 34 évnyi életbölcsességemmel rájövök. Felvillan elmémben egy poszttraumatikus hatást kiváltó emlékkép: sofőr bácsi egyik kezében cigi, másikban telefon. “Akkor ki a füstös manó fogja a kormányt?!” - sikítja bennem egy hang.

Épségben hazaérek, eljátszom a puffogó viperát a férjemnek, akit rögvest ezután az a megtiszteltetés és szerencse ér, hogy élvezhet egy személyre szóló előadást, nevezetesen A hattyúk halálát - személyes előadásmódomban. Csak én a címet átköltöttem, előadásom címe: A hörgők halála.

Eddig tart történetem.

Én megértem, hogy vannak olyan emberek, akik fölött egy kis cingár töltött papírhenger uralkodik. Azt is belátom, hogy olyan emberek is akadnak szép számmal, akik mit sem törődve embertársaikkal, önző és arrogáns módon az utazóközönség légterét beszennyezve pöffeszkednek a munkaállomásukon, vagyis a vezetőülésben. Továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy ezen a tökéletlen sárgolyón soha a büdös cigifüstös életben nem lesz igazság! Éppen ezért nem mocskolom be a lelkem azzal, hogy átmeneti identitászavarra hivatkozva Árulkodó Júdás szerepébe bújjak, és beköpdössem adott sofőr bácsit. Meg persze úgysem érnék el vele semmit. El vagyok rá készülve, hogy a továbbiakban is mérgezett légterű tömegközlekedési eszközben kell utaznom. De pánikra semmi ok, beszereztem egy gázálarcot!

Köszönöm, hogy idejüket áldozták panaszom meghallgatására. Ha másra nem is, arra jó volt levelem megírása, hogy kiadjam magamból keserű dühömet. Lám, az írásterápia tényleg működik!

További jó munkát kívánok!

Tisztelettel
Oszlánszky Rita”

Ahogy azt már a levélben is említettem, nem vagyok olyan naiv kislányka, hogy azt higgyem, bármi eredményt elérek mindezzel. Mindenesetre fáj, hogy ennyire nemtörődöm, tökéletlen és igazságtalan világban élek! Mi a francot érnek a nemdohányzók védelmére hozott törvények, ha mindenki cseszik rá? Bevallom, roppantul frusztrál az is, amikor szombatonként a piacon nem tudom az árut egyszerre elrendezgetni a vállfákon, mert minduntalan el kell menekülnöm a kis ficakunkból a mögöttünk árulók büdös füstje elől! Megjegyzem, nem csak “papíron” merek rinyálni, ugyanis szépen megkértem szivarozó szomszédékat, legyenek kedvesek kicsit arrébb menni, ha cigiznek, mert asztmás vagyok, és befulladok a füsttől. El is értem a célomat: arrébb mentek ...de csak akkor egyszer. Utána egész nap fújták szanaszét a levegőbe a mérgező, undorító füstjüket! Mit kellene tennem? Szólni minden egyes alkalommal, mint a hülye gyerekeknek? Hovatovább, a DAKK-kal szemben is hogyan kellene fellépnem? Fenyegetőzve, hogy beperelem őket, amiért az alkalmazottuk veszélyezteti az egészségemet és a testi épségemet (egyik kézben mobil, másikban cigi és úgy vezet)?! Ugyan mit érnék el vele?

Panaszlevelemre röpke egy hónap múltán meg is érkezett a válasz, melyben kellőképpen kifejezték sajnálatukat kényelmetlenségemmel kapcsolatban; valamint tájékoztattak a nemdohányók védelméről szóló xy törvényről; továbbá megnyugtattak, hogy dolgozóikat lelkiismeretesen és rendszeresen okítják arra, hol tilos a dohányzás és hol nem. Végezetül felhívták a figyelmemet, hogy mivel személy avagy rendszám szerint nem jelöltem meg beazonosítható panaszforrásomat, így érdemben nem tudnak fellépni ellene. Válaszlevelemben megnyugtattam a kedves közutaztatást intéző társaságot, hogy méltányolom kielégítő válaszukat, valamint hozzátettem, sejtettem, hogy a buszvezetőknek tisztában kell lenniük azzal, hol tilos a dohányzás, ám ha az okítások ellenére sem bírják a fejükbe vésni, mit szabad és mit nem, akkor attól tartok, az ilyenekkel - csökkent intelligenciájuk miatti gyengébb információ-befogadó képességük fényében - sajnos nincs mit tenni...

Nagyon igyekszek, hogy képes legyek elfogadni a tényt, hogy ez a világ már csak ilyen önző, nemtörődöm, tökéletlen és igazságtalan. Arról viszont sajnos nem tudok leszokni, hogy a “bajuszom alatt” néha-néha ne zsörtölődjek. Így attól tartok, az esetleges érdeklődőknek továbbra is lesz miről olvasgatniuk a közeljövőben.

Tökpörkölt


Igen, ez egy étel, méghozzá meglepően finom!😁

Mindig is jóban voltam a jó öreg tökfőzelékkel, csak annyit bántam a fogyasztása közben, hogy nincs mit rágnom. Szeretem, ha egy zöldség amolyan roppanósan van elkészítve. Éppen ezért kigondoltam, mi lenne, ha ahelyett, hogy a tököt lereszelem, inkább nagyobb kockákra vágom, és úgy készítem el. Nos, az ötlet jó volt, a kivitelezése roppant egyszerű, a végeredmény pedig még azt a minimális erő- és időráfordítást is bőven megéri!

Hozzávalók:
  • 1 szép darab tök,
  • 4-5 fej vöröshagyma,
  • 1 pohár növényi alapú tejföl,
  • 2 evőkanál étkezési keményítő vagy liszt,
  • só-bors-kapor-pirospaprika,
  • pici olaj

Elkészítés:
A tököt meghámozzuk, a magjától megszabadítjuk, és nagyobb darabokra vágjuk. Ezután a hagymát összedaraboljuk, és máris edénybe tesszük úgy egy evőkanálnyi olajra, sózzuk, borsozzuk és üvegesre pirítjuk. Lehúzzuk a tűzről, de csak amíg belekerül a pirospaprika és a tök. Felöntjük másfél dl. vízzel, majd közepes lángon húsz percig rotyogtatjuk.

Eközben elkészítjük a habarást: a keményítőt pici vízzel simára keverjük, elhabarjuk a tejföllel, és kaporral ízesítjük. Összeboronáljuk a készülődő tökpörkölttel, öt percig együtt rotyogtatjuk, és már készen is van.

És a végére tartogatok egy pöpec praktikát, amit teszteltem, tökéletesen működik: a hagyma aprítása előtt vegyünk fel úszószemüveget, ami kirekeszti a hagyma könnyfakasztó illóolaját. Garantáltan nem ejtünk szeletelés közben egyetlen könnycseppet sem, legfeljebb a férjünk, aki ha meglát minket, könnyfakasztó nevetésben tör ki.😂

Mellékelem a tökpörkölt készítésének egy pillanatképét, valamint a végeredményt.

Jó étvágyat kívánok hozzá!


2016. augusztus 14., vasárnap

Különleges padtársam


Elérkezett az ideje, hogy beszámoljak arról, mivel is tengetem mindennapjaimat, amióta tavaly májusban a férjemmel hazaköltöztünk Londonból. Igaz ugyan, hogy sokáig munkanélküli voltam, de korántsem dologtalan!

A nyarat egy az egyben végiggüriztem. Szépen be kellett rendezni a fészkünket, amit előbb ki is festtettünk. Úgy érzem, nem kell körülírnom, mennyi takarítást von maga után egy festés, és mennyi pakolással jár egy költözködés.😏 Ráadásul vagyok olyan szerencsés, hogy az álmom is megvalósult: egy szép nagy kert és egy kutyus is járt a házhoz (bővítve az édes tennivalók listáját).

Eljött az ősz, belaktuk a kis fészkünket, elkezdtem munkát keresni. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden idegszálammal azon voltam, hogy elhelyezkedjek, viszont nem is a tévé előtt ültem egész nap (főleg, mivel nincs is olyanunk). Rendszeresen átjártam a férjemmel Mezőberénybe, és apósom szabó-varró műhelyében szép szorgalmasan elkezdtem megtanulni, illetve gyakorolni a varrás mesterségét. Mit ne mondjak, sok-sok szorgalom és rengeteg idő kellett, amíg egyáltalán megtanultam egyenesen varrni.😅 Tévedés ne essék: nem apósomnak robotoltam feketén, hanem a magam örömére és mulattatására gyártottam a párnahuzatokat, vászonszütyőket, nesszeszereket, amiket aztán szépen elajándékoztam szeretteimnek.

Amikor elfáradtam a varrás gyakorlásában, akkor kiültem a hintaágyra írni. Azután pedig a tél beköszöntével napokig otthon ültem, és csak írtam, írtam, írtam (vagy illusztrációt készítettem a mesekönyvemhez). Így sikerült befejeznem a még Londonban elkezdett mesekönyvemet, valamint az “Út a férjemhez” című könyvemet is.

Lassacskán kitavaszodott, eljött a nyár, ezzel együtt pedig elindult egy munkaügyi központ által támogatott női szabó képzés, amit én már tavasszal kinéztem magamnak. Nehezen akart beindulni, de hála Istenkének csak sikerült elkezdeni a tanulmányokat június közepén! Egyébként azért jó ez a szakma, mert az embereknek mindig is szükségük lesz ruhára. Na jó, ez alól is vannak persze kivételek: van, aki csak magára aggat egy átlátszó hálót, és úgy lót-fut az utcákon.😂 Másfelől roppant hasznos dolognak tartom, ha az ember lánya tud varrni. Ezenfelül még az anyagismeret könyvünk legelső mondata is jó választásomban erősített meg: “Az ember egyik legfontosabb szükségleti tárgya a ruházata”.

Az iskola elméleti oktatással kezdődött, és hogy-hogy nem, egy olyan lány lett a padtársam, aki ijesztően hasonlít a húgomra!😲 Az első időkben sokszor majdnem önkéntelenül megöleltem Orsit, mert minduntalan az az érzésem volt, hogy nicsak, itt van mellettem a húgom! Amúgy tényleg annyira döbbenetes közöttük a hasonlóság, hogy amikor a húgomnak átküldtem mutatóba egy képet Orsiról, Enikő hirtelen azt hitte, hogy róla szedtem elő egy régebbi képet.

Szóval, most térnék rá a lényegre! Enikő eljött hozzánk látogatóba júliusban. Szegénykémet előre felkészítettem, hogy saját érdekemben nem akarok hiányozni a suliból, de semmi pánik, megkérdeztem a tanárt, nyugodtan beülhet hozzánk órára. És a lelkem meghozta értem ezt az áldozatot! Pénteken 8-tól fél 2-ig ott ült mellettem a padban (néha még jegyzetelt is anyagismeretből).😄

Egyébként a húgom hihetetlen hidegvéréről tesz tanúbizonyságot, hogy amikor óra előtt megkérdeztem tőle: “- Kész van a házid?”, szemrebbenés nélkül rögtön rávágta: “- Persze!”. Még én lepődtem meg. Az is vicces volt, amikor a jobbkezes húgom kezébe nyomtam a balos ollómat, és megkértem, vágjon ketté egy lapot a meghúzott egyenes vonal mentén. Bárhogyan is igyekezett, nem sikerült neki. De nincs ezen mit szégyellni, hiszen a szakrajz-tanáromnak sem sikerült ez a feladat. Én viszont egy jobbos ollóval lennék képtelen egy egyenes vonal mentén vágni.

Amit kicsit bánok, hogy Enikő nem találkozhatott személyesen Orsival. Addig a napig mindvégig hűségesen járt Orsi a suliba, de sajnos pont azon a bizonyos napon kellett elutaznia valahová.😒

Így történt hát, hogy az addigi különleges padtársamat - ha egy napra is - felváltotta egy még különlegesebb: a vértestvérem.💕

2016. augusztus 7., vasárnap

Lélegezz! (ha tudsz...) - 3. rész


Íme, a minisorozatom harmadik, a passzív dohányzás ártalmairól szóló, egyben befejező része. Ezt a bejegyzést úgy építettem fel, hogy orvosok és kutatócsoportok nyilatkozatainak idézetei alá fűzöm egy-két saját gondolatomat.

Lássuk, miért is rinyáltam két részen keresztül amiatt, hogy néhanapján mérgeznek engem a bagósok. (Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom a következő sorokat!)

“Nem árt tudni, hogy a közvetlenül a cigarettából beszívott mérgezett levegő összetétele nem csak abban különbözik a füstös szoba levegőjétől, hogy sokkal töményebb. A cigaretta akkor is füstöl, ha nem szívják. A dohányzáskor képződő cigarettafüst háromnegyedét nem a dohányos szívja be, hanem a helyiség levegőjével keveredve mérgez minden jelenlévőt. A parázsló cigarettavégen és a fő légáram útján kívül eső, alacsonyabb hőmérsékletű részeken sokkal több káros anyag keletkezik, mint a cigarettába szippantás alkalmával, amikor a dohányos a cigaretta közepéből a magasabb hőmérsékleten képződő füstöt inhalálja.”
Eddig is tudtam, hogy ezen a földön nincs igazság. Na de hogy az a büdös füst kisebb mértékben mérgezi a gazdáját, mint a mérgeződni nem óhajtó ártatlant, az már egyenesen bicskanyitogató!

“Friedrich Wiebel toxikológus, a németországi neugerbergi Környezet- és Sugárkutató Társaság tagja, közel 40, az egészségre káros anyagot határozott meg a cigarettafüstben, közöttük egyértelműen rákkeltő anyagokat, mint amilyenek a nitrozaminok és a policiklikus szénhidrátok. A mérgező nitrogénoxidokból és a formaldehidből a passzív dohányos pontosan ugyanannyit szív be, mint aktív társai. A szakemberek többnyire egyetértenek abban, hogy cigarettafüst az első számú légszennyező, és mint ilyen, sokkal veszélyesebb, mint pl. a sokat szidott azbeszt, ill. a dioxin- vagy formaldehid-tartalmú ipari mérgesgázok. A dohányfüst méreganyagai különösen zárt térben rendkívül veszélyesek.”
“Ez azonban még nem minden. Számos vizsgálat alapján ugyanis úgy tűnik, hogy egyértelmű összefüggés mutatható ki a passzív dohányzás és a legkülönbözőbb szív- és érrendszeri megbetegedések, a szívinfarktus és az érelmeszesedés kialakulása között is, többek között, mert a passzív dohányzás is tönkreteszi az ereket, amelyek elveszítik tágulási képességüket, valamint könnyebben léphetnek föl véralvadási zavarok.”
Na tessék! Vigyázhatok én a szívemre helyes táplálkozással és rendszeres testmozgással, ha jön egy felelőtlen embertársam, és rám fújja a szívet (is) károsító mérgét...

“A cigaretta akkor is füstöl, amikor éppen nem szívják, így a kibocsátott füst háromnegyede nem magát a dohányzót, hanem a környezetét mérgezi. Ráadásul ez a füst a parázsból származik, így szűretlen és sokkal mérgezőbb, mint a beszívott adag. Természetesen a káros hatások mértéke függ a mérgezés dózisától: a legrosszabb az az eset, amikor valaki gyermekkorától éveken át dohányosokkal él egy háztartásban. A konkrét mérgezés függ attól, hányan füstölnek a nem dohányzóval egy légtérben, és hogy milyen a helyiség szellőzése. A dohányfüstben körülbelül 40 különböző méreganyagot különítettek el a kutatások - köztük több, úgynevezett karcinogén bizonyítottan rákkeltő. Ezekből a passzív dohányos ugyanannyit lélegez be, mint az aktív.”
Nem tetszik nekem ez a karcinogén szó. Rögtön az jut eszembe róla, hogy engem ne karcoljon egy ilyen anyag!

“A dohányfüst több mint 4000 különböző kémiai anyagot tartalmaz, melyből több mint ötvennél ismert, hogy rákkeltő hatása van. Ezek a rákkeltő vegyi anyagok a passzív dohányos tüdejébe is eljutnak.
  • hidrogén-cianid: rendkívül mérgező gáz, vegyi fegyvereknél használják és kártevők irtására
  • benzol: a benzin egyik alkotóeleme
  • formaldehid: holttestek „illatosítására” használják
  • szén-monoxid: egy mérgező gáz, megtalálható az autók kipufogó füstjében."
Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ez az arány: 4000 különböző kémiai anyagból mindössze 40, ami konkrétan méreg, és csupán 50-nek van rákkeltő hatása.
Ide még annyit fűznék, mélyen megdöbbent, hogy hogy lehet olyan tébolyodott sok ezer embertársam, hogy a fent említett, már a nevükben is borzalmas vegyi anyagokat önként és dalolva juttatja a szervezetébe?! Ja, és fizet is érte.

“A rákbetegségek, köztük a tüdőrák, talán a legjobban hangsúlyozott egészségügyi következménye a dohányzásnak, illetve jelentős probléma a passzív dohányzók számára is. A tüdőrák mellett a szakértők az aktív és a passzív dohányzás következményeként emlegetik a mellrákot, méhnyakrákot, és más rákbetegséget.”
“Magyarországon évente 30 ezer ember hal bele valamilyen dohányzás okozta megbetegedésbe, mely közül 2300 fő az, aki nem dohányzik, csak ki van téve a passzív dohányzásnak.”
Az elhalálozott nemdohányzók köszönik szépen az őket megmérgező embertársaiknak: odaát legalább már nem kell azt a fullasztó büdös füstöt szívniuk.

Érdekes dolgot tudtam meg a minap. Az Európai Unió támogatja a dohánytermelést. Miért érdekes ez? Mert még a “saját magas szintű rákbetegség-szakértőkből álló bizottsága is áruba bocsátott méregnek nevezi ezt a terményt”. Magyarán nem az számít, hogy hány ezer ember hal meg a dohányméreg miatt, hanem az, mennyi pénzt hoz maga a dohányáru az állam bácsi konyhájára. Elismerésem kifejezéseképpen szívesen kezet ráznék minden olyan emberrel, aki szabad akaratából tömi egyre dagadtabbra a politikusok zsebét, akik a támogatásukkal tulajdonképpen az idő előtti halálukat segítik elő csóri dohányos adófizetőknek.

Most eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki egyszer így fakadt ki nekem: “Borzasztó! Részegen elmegy egy éjszaka alatt egy doboz cigi. Másnap meg csak lesek, hogy hová tűnt az a sok szál. Meg miért köhögök? Meg ki ül a mellkasomon?!” Hát nem aranyos megnyilvánulás?

Igazságtalan lennék, ha nem tennék említést a dohányzás egyetlen előnyéről, méghozzá egy amerikai reklámszakember szavait idézve: “Azért nem kell mindig bírálni a dohányipart. Elvégre megtalálták az öregkor ellenszerét.”

Na igen, aki nem szeretne idő előtt megöregedni, annak további kellemes pöfékelést kívánok! Aki viszont azért küzd, hogy felszabadítsa magát a Nagy Fehér Pálcika rabigája alól, annak sok-sok kitartást és sikert kívánok!



2016. július 29., péntek

Lélegezz! (ha tudsz...) - 2. rész


Azt a címet is adhatnám ennek a résznek, hogy Buszos-piacos-cigis “élményeim”. De nem adom. Marad az eredeti cím, a folytatólagosság miatt.

Most elmesélek egy minitörténetet.

Egy szép napsütéses csütörtök délután egy fa árnyékában várom a buszomat. Nézek jobbra: a váróterem bejáratától egy lépésre egy fiatal lány bagózik. Nézek balra: az egyik padon egy középkorú hölgy pöfékel, teljesen beborítva büdös füstjével a mellette várakozó fiatalembert, aki jámbor birka módjára tűri, hogy őt éppen masszívan mérgezik. Nézek befelé az elmémbe, elkapok egy gondolatot: nem lett volna illő megkérdezni a padon ülő nőnek, hogy a mellette ülőt netán zavarja-e a füst, és rágyújthat-e? Nézek magam elé, a buszöbölben ácsorogva egy középkorú fickó meglátja, hogy jön a busz, bepánikol, és még úgy szív három-négy slukkot gyors egymásutánban a cigijéből, hogy közben horpad be a homloka. Mindezek után elborzadva látom, hogy az illető úriember úgy lép fel a buszra, hogy közben azt a három-négy slukknyi büdös mérget fújja bele egyenesen a busz belsejébe. Visszafojtott lélegzettel felszállok, leülök a bagóstól jó messze, ám nyugalmam nem tart soká, mert a következő buszmegállónál egy olyan srác huppan az előttem lévő ülésre, akiből árad a kellemetlen pállott cigiszag (egy hölgynél ez még lelombozóbb). Persze rám lehet fogni, hogy túl finnyás vagyok, de egy idő után egy halász sem érzi magán a halszagot…

Leltározom a lehetőségeimet: összeszorított fogakkal és orrlyukakkal csendben tűrök, vagy átszállok egy másik buszra, ami másfél óra múlva jön. Nem túlzok. Mivel nem világvárosban lakok, egy-egy település között bizony ilyen “gyakran” ingáznak a buszok.😏

Végre leszállok a buszról. A kánikula, valamint a megpróbáltatások elviselésének jutalmazásaképp venni készülök magamnak egy gömb fagyit. Boldogan böngészem a kínálatot, amikor közvetlenül mellém áll egy vén szivar, és a nagy barna szivarjából olyan büdös füstöt ereszt egyenesen a képembe, amitől hátrahőkölök. Aznap le is mondok a hűsítő finomságról, és hazafelé baktatva reménytelve arra gondolok, hogy a péntekem “tisztább” lesz.

A hét utolsó napján ülök a suliban (hogy milyen iskolában, arról egy későbbi bejegyzésemben írok bővebben). Éppen szünet vége, szállingóznak be a bagós osztálytársak. Ahogy helyükre igyekezve elhaladnak mellettem, majd’ lefordulok a székről, olyan büdösek. Egy rövid ideig csak kifelé tudok lélegezni, de szerencsére a nyitott ablakon hamarosan elég friss levegő jön be. Ekkor elborzadva arra gondolok, mi lesz velem télen, ha zárva lesz az összes oxigén-beeresztő kézikészülék!

Délután várom a hazafelé tartó buszomat, és mit látnak szemeim? Mivel Dévaványáról indul ki a buszom, tehát az az indulási állomás, a sofőr bácsi gondol egyet, és indulás előtt szép figyelmesen elrendezgeti az ablakoknál a sötétítő függönyöket. Mindezt úgy, hogy közben végig ott füstöl a kezében a cigije! Hirtelen vágok egy mérges-madár-arcot (angry bird), majd kénytelen-kelletlen felszállok, és finoman, kulturáltan közlöm a sofőrrel, hogy mivel asztmás vagyok, megköszönném, ha lenne olyan kedves, és nem az égő cigarettájával sétálna végig a buszon. Jóindulatát mutatva a lelkem gyorsan kinyitja nekem a hátsó ajtót indulásig. Utazok-utazok, és már nem messze Köröstarcsától egyszer csak arra figyelek fel, hogy cigifüstöt érzek. Első gondolatom az, hogy biztos a szembejövő kocsiból jött be a füst a nyitott ablakon. Ülök tovább nyugodtan, de gyanús lesz a dolog, és azon morfondírozok, hogyan érezhetem már két perce a büdös cigiszagot? Kihajolok az ülésből, megkukkolom a buszsofőrt, és majd’ kiesek ültömből: ott pöfékel pökhendi módon vezetés közben a fülkéjében. Tehát a buszvezető bácsit kb. annyira hatotta meg az asztmám, mintha azt mondtam volna neki, hogy elhagytam egy hajszálamat (mondjuk utóbbi engem sem rendítene meg különösebben). Azért valahol szomorú és kétségbeejtő is egyben, hogy egy ember fölött akkora hatalommal bír egy szecska kis papírrúd, hogy még a kormányt sem lehet fogni miatta rendesen, amikor pedig a mögötte ülő utasok életével felel.

Immár reménytelenül nézek a szombat elé. Hajnal háromkor ébresztő, a férjemmel indulunk a békéscsabai piacra árulni. Szeretem a piacolást, csak sajnos, hogy úgy fogalmazzak, a többi bazáros nem beleköp a levesünkbe, hanem belemérgez a levegőnkbe. Egész nap fújják a füstöt a mögöttünk lévő árusok. Ám a piac igazán jó színtér arra, hogy érdekességeket is lássak!👩

Szemtanúja vagyok, amint a velünk szemben áruló bizsubazáros fickó ingerülten eltaszigál egy idősebb asszonyt a portékájától, mondván, ne tegyen bennük kárt az égő cigarettájával. Helyeslően bólogatok, ám a délelőtt folyamán azt mozizhatom végig több ízben is, ahogyan a vérmes árus úgy szolgálja ki a vevőket, hogy hol a szájából lóg az égő cigaretta, hol a kezében parázsló füstrúddal matat az ékszerek között.😆

Bámészkodok tovább, és egyre jobban elszomorodok. A vásárlók úgy sétafikálnak égő cigijükkel a sorok között, hogy a füst pont a három-hat éves kisgyerekek, vagy épp a babakocsiban nyugodtan ülő csecsemők légbemeneti útjának a magasságában száll. Azt is érdekes megfigyelgetnem, hogy a bámészkodó vásárlók úgy forgolódnak a cigijükkel, hogy nincsnek tisztában vele, éppen kinek a ruháját/táskáját égetik ki. Vagy melyik gyerek fejére szórják a hamut…😕

A rend kedvéért néha nálunk is érdeklődnek potenciális vevők. Elém áll egy szép arcú, igényesnek kinéző, középkorú hölgy, és megszólal - rekedtes pasihangon. Majd távozóban veszi is elő csinos retiküljéből a bagót. Tüneményes jelenet.

Telik az idő, eljön a pillanat, amikor jön a piacfelügyelő beszedni a helypénzt. Kíváncsian érdeklődve megkérdezem tőle, mi a helyzet a piaci dohányzással. Kapásból válaszolja, hogy a piac közterületnek számít, tehát tilos a dohányzás. Konstatálom. Majd kis idő múlva csendes beletörődéssel az arcomon azt látom, hogy maga a piacfelügyelő sétafikál a sorok között égő cigarettával a kezében.👏👏👏

És itt a minitörténet vége. Befejezésként már csak az anyagiak maradtak. Számomra már az is érthetetlen, hogy valaki (nem kevés, hanem sok) pénzt ad azért, hogy rendszeresen és módszeresen mérgezze magát (és környezetét), na de ha valaki munkanélküli három-négy gyerekes anyukaként pöfékel el több tízezer forintot havonta, az elgondolkodtat: vajon a családi költségvetésben honnan csíp le, hogy a “füstre fussa”?

E téma boncolgatásának csak nem akar vége szakadni. A következő irományomban a passzív dohányzás szörnyen káros hatásait fogom felvázolni, csak hogy lásd, miért rinyálok ennyit “egy kis füst” miatt. Addig is mi mással zárhatnám a gondolatsoromat: minden embernek jogában áll olyan hülyének lenni, amennyire csak jólesik neki - csak legalább másnak ne ártana vele.