Különleges padtársam

Elérkezett az ideje, hogy beszámoljak arról, mivel is tengetem mindennapjaimat, amióta tavaly májusban a férjemmel hazaköltöztünk Londonból. Igaz ugyan, hogy sokáig munkanélküli voltam, de korántsem dologtalan!

A nyarat egy az egyben végiggüriztem. Szépen be kellett rendezni a fészkünket, amit előbb ki is festtettünk. Úgy érzem, nem kell körülírnom, mennyi takarítást von maga után egy festés, és mennyi pakolással jár egy költözködés.😏 Ráadásul vagyok olyan szerencsés, hogy az álmom is megvalósult: egy szép nagy kert és egy kutyus is járt a házhoz (bővítve az édes tennivalók listáját).

Eljött az ősz, belaktuk a kis fészkünket, elkezdtem munkát keresni. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden idegszálammal azon voltam, hogy elhelyezkedjek, viszont nem is a tévé előtt ültem egész nap (főleg, mivel nincs is olyanunk). Rendszeresen átjártam a férjemmel Mezőberénybe, és apósom szabó-varró műhelyében szép szorgalmasan elkezdtem megtanulni, illetve gyakorolni a varrás mesterségét. Mit ne mondjak, sok-sok szorgalom és rengeteg idő kellett, amíg egyáltalán megtanultam egyenesen varrni.😅 Tévedés ne essék: nem apósomnak robotoltam feketén, hanem a magam örömére és mulattatására gyártottam a párnahuzatokat, vászonszütyőket, nesszeszereket, amiket aztán szépen elajándékoztam szeretteimnek.

Amikor elfáradtam a varrás gyakorlásában, akkor kiültem a hintaágyra írni. Azután pedig a tél beköszöntével napokig otthon ültem, és csak írtam, írtam, írtam (vagy illusztrációt készítettem a mesekönyvemhez). Így sikerült befejeznem a még Londonban elkezdett mesekönyvemet, valamint az “Út a férjemhez” című könyvemet is.

Lassacskán kitavaszodott, eljött a nyár, ezzel együtt pedig elindult egy munkaügyi központ által támogatott női szabó képzés, amit én már tavasszal kinéztem magamnak. Nehezen akart beindulni, de hála Istenkének csak sikerült elkezdeni a tanulmányokat június közepén! Egyébként azért jó ez a szakma, mert az embereknek mindig is szükségük lesz ruhára. Na jó, ez alól is vannak persze kivételek: van, aki csak magára aggat egy átlátszó hálót, és úgy lót-fut az utcákon.😂 Másfelől roppant hasznos dolognak tartom, ha az ember lánya tud varrni. Ezenfelül még az anyagismeret könyvünk legelső mondata is jó választásomban erősített meg: “Az ember egyik legfontosabb szükségleti tárgya a ruházata”.

Az iskola elméleti oktatással kezdődött, és hogy-hogy nem, egy olyan lány lett a padtársam, aki ijesztően hasonlít a húgomra!😲 Az első időkben sokszor majdnem önkéntelenül megöleltem Orsit, mert minduntalan az az érzésem volt, hogy nicsak, itt van mellettem a húgom! Amúgy tényleg annyira döbbenetes közöttük a hasonlóság, hogy amikor a húgomnak átküldtem mutatóba egy képet Orsiról, Enikő hirtelen azt hitte, hogy róla szedtem elő egy régebbi képet.

Szóval, most térnék rá a lényegre! Enikő eljött hozzánk látogatóba júliusban. Szegénykémet előre felkészítettem, hogy saját érdekemben nem akarok hiányozni a suliból, de semmi pánik, megkérdeztem a tanárt, nyugodtan beülhet hozzánk órára. És a lelkem meghozta értem ezt az áldozatot! Pénteken 8-tól fél 2-ig ott ült mellettem a padban (néha még jegyzetelt is anyagismeretből).😄

Egyébként a húgom hihetetlen hidegvéréről tesz tanúbizonyságot, hogy amikor óra előtt megkérdeztem tőle: “- Kész van a házid?”, szemrebbenés nélkül rögtön rávágta: “- Persze!”. Még én lepődtem meg. Az is vicces volt, amikor a jobbkezes húgom kezébe nyomtam a balos ollómat, és megkértem, vágjon ketté egy lapot a meghúzott egyenes vonal mentén. Bárhogyan is igyekezett, nem sikerült neki. De nincs ezen mit szégyellni, hiszen a szakrajz-tanáromnak sem sikerült ez a feladat. Én viszont egy jobbos ollóval lennék képtelen egy egyenes vonal mentén vágni.

Amit kicsit bánok, hogy Enikő nem találkozhatott személyesen Orsival. Addig a napig mindvégig hűségesen járt Orsi a suliba, de sajnos pont azon a bizonyos napon kellett elutaznia valahová.😒

Így történt hát, hogy az addigi különleges padtársamat - ha egy napra is - felváltotta egy még különlegesebb: a vértestvérem.💕