2014. november 9., vasárnap

A boszorkány


Következzék hát a történetem arról, mivel telt be az a bizonyos pohár, és ki miatt döntöttem úgy, hogy ideje búcsút intenem munkahelyemnek, és továbblépnem.

Emlékszem az első napomra azon a helyen. Mielőtt betanítottak volna, az újoncokat összegyűjtötték, majd elénk állt egy velem egykorú, igen testes nőszemély, aki körbevezetett minket, és elmondta a szabályokat. Ez a nő volt a supervisor, ami magyarra lefordítva felügyelőt, figyelőt jelent. Engedtessék most meg, hogy eljátsszak egy kicsit a szavakkal. Az angolok ugyanúgy ejtik a wiser, azaz bölcsebb, okosabb szót, mint a super előtagjától megfosztott „visor” szót. Na de ez a nőszemély se nem szuper, sem egyáltalán bölcs nem volt!

„Angolul” tartotta nekünk a rövidke idegenvezetést. Azért tettem idézőjelbe a mondat elején azt a szót, mert az minden volt, csak nem angol! Inkább borzasztó helytelen „hunglish”, ami azt jelenti, hogy a valaha hallott legmagyarosabban kiejtett magyaros akcentussal beszélt, ráadásul szörnyen helytelenül! Már-már körbenéztem megkeresni, hová rejtették a kandikamerákat...

Mielőtt folytatnám történetemet, ki kell térnem ennek a boszorkánynak a nevére, elvégre nem emlegethetem végig ugyanúgy. Mivel nem akarom megadni a valódi nevét, gondoltam egyet, és beírtam a keresőbe a következőt: „gonosz történelmi személyek”, és mivel női névre volt szükségem, megnyitottam a következő találatot: „a történelem három leggonoszabb asszonya”. Így lesz főszereplőnk neve Ilse.

Nos, vissza a történethez. Teltek-múltak a dolgos hetek, időközben persze Ilse addig-meddig szekálta a sorvezetőket, hogy ötből kettő felmondott, pedig a munkájukat egyébként szerették, és tudták is. Mit értek szekálás alatt? Gúnynevet ragasztott rájuk, sokszor nem adta meg a munkájukhoz elengedhetetlen pontos utasításokat, és úgy üvöltött velük (meg úgy általában velünk is), mint egy fába szorult féregcsalád, akikre már rá is gyújtották a fát! Rossz volt hallgatni, a dolgozók közül sokan gyomorideggel jártak be, köztük én is...

Addig nem is lett volna baj, amíg úgymond általánosságban hallom az üvöltözését, én meg közben csendben végzem a munkámat. Na de a kihullott sorvezetőket pótolnia kellett ám! Így Ilse azt gondolta ki, hogy összegyűjt a dolgozókból egy maréknyi embert, és ránk bízza, hogy ki lesz a két új sorvezető. Természetesen senki nem akarta vállalni, mert mindenki tudta, mi várt volna rá. Mivel másnapra még mindig nem adtunk választ, újra összehívott minket munka után, és első körben rám mutatott, hogy márpedig én leszek az egyik. Pedig úgy lapítottam, mint a legjobban képzett kiskatona a legkeményebb álcázó gyakorlaton. Mivel kerek perec megmondtam, hogy márpedig én nem vállalom, úgy zavart el engem a rögtönzött „meetingről”, mint egy taknyos kölyköt, ráadásul következő héttől átrakott a legszemetebb sorvezetőhöz, gondolván, előbb-utóbb feladom, és eltűnök onnan. Nem jött be a terve, ugyanis a régi sorvezetőm csak három napig tudott engem nélkülözni, utána visszakönyörgött engem, mert szüksége volt rám.

Sajnos nem tartott sokáig az örömöm, ugyanis az akkori sorvezetőm már a felmondási idejét töltötte, és miután elment, egy fiatal lengyel fruska került a helyére, aki folyton engem csicskáztatott, mint a soron lévő egyetlen magyart...

A vége az lett a történetnek, hogy megelégeltem a dolgot, és egyik pénteken bementem munka után az akkori ügynökségemhez közölni velük, hogy többé nem vagyok hajlandó visszamenni abba a raktárba, legyenek szívesek másik munkát keresni nekem.

Egy utolsó bekezdés erejéig még kitérnék arra, hogyan ért ott véget Ilse karrierje. Egyszerűen úgy, hogy még ahhoz sem volt gerince, hogy rendesen felmondjon, hanem fogta magát, és egyszer csak nem ment be többé dolgozni, a főnöke meg csak lesett, hogy hová tűnt. Mellesleg nagyon jót tett nekem a váltás, ugyanis az utolsó napokban azt vettem észre, hogy mindenféle karcolásnyomok vannak a combomon. Némi töprengés után rájöttem, ez úgy történhetett, hogy valahányszor a boszorkány kiüvöltötte magából a rettenetesen helytelen angol mondatait, mindannyiszor kinyílt a bicska a zsebemben, így már nem is volt meglepő az a sok seb...

A folytatásban további londoni kalandjaim következnek.

2014. november 5., szerda

A munka világa


Mielőtt arról írnék, amit legutóbb ígértem, vagyis hogyan romlottak el a dolgok régi szeretett munkahelyemen, egy rövidke összefoglaló erejéig kitérnék arra, hogy mivel is foglalatoskodtam ott, illetve milyen kitérőt tettem – az akkori ügynökségem unszolására.

Jó néhány hete dolgoztam lelkesen az akkori helyen, amikor egy keddi munkanap végén felhívott az ügynökségtől egy hölgy, és közölte, másnap menjek be 7-re az irodájukba, mert egy másik helyre közvetítenek ki. Mit mondjak, nem repestem a boldogságtól, hiszen valóban jó szívvel jártam be dolgozni. Bár azt még nem is említettem talán, mivel töltöttem el a munkaidőmet. Kozmetikai termékeket csomagoltam, leginkább műszempillát, szemöldökfestéket, műkörmöt, ilyeneket, és az volt a legjobb az egészben, hogy pont egy kedves és értelmes magyar lány mellé kerültem, akivel igen jól el tudtunk beszélgetni.

Visszatérve arra a bizonyos szerdai napra. Szépen megjelentem adott időben az irodában, és kérdeztem, hová fognak kiközvetíteni; valamint hozzátettem, szeretek a jelenlegi helyemen dolgozni. Megnyugtattak, hogy ha nem tetszik az új hely, akkor visszaraknak a régire, és annyit mondtak még, hogy egy nagy raktárházban leszek, ahol ruhák vannak. Jó. El is vitt az ügynökségtől egy fickó kocsival engem és egy másik lányt, majd „sorsunkra hagyott”. Így szokás, az új helyre elvisznek (van, hogy busszal kísérnek), aztán a továbbiakban közlekedj egyedül.

Az a helyzet, hogy már a légkör sem nagyon tetszett abban a raktárban, meg elég furán álltak hozzám. Úgy mondták, mikor mit kell megcsinálnom, mintha azt nekem már tudnom kellett volna. Például egy halom különböző estélyi ruhát kellett a címkéjük meg méretük-színük szerint kategorizálnom és összeírnom, de hogy hogyan, azt meg sem mutatták. Mondjuk javarészt vállfákat kellett válogatnom, meg cserélgetnem rajtuk a ruhákat, mert nem volt mindegy, melyik ruha milyen vállfán lóg… Szóval alig vártam a nap végét, hogy felhívjam az ügynökséget, rakjanak vissza a régi helyemre.

Sajnos a főnök megelőzött, ugyanis ő már ebédszünetben telefonált, hogy arra a hétre kér engem. Köszi. Sebaj, valahogy túléltem azt a napot, és már csak azért is felhívtam délután az irodát, hogy bár tudom, a héten maradnom kell, de jövő héttől nagyon szeretnék visszatérni, és mondták, hogy OK. Szerencsére így is lett. Az volt még az érdekes, hogy mivel szerdán az ügynökséghez 7-re kellett mennem, és majdnem 8 óra volt, mire elkocsikáztunk a raktárhelyiséghez, azt gondoltam, hogy a munka is 8-kor kezdődik. Hát tévedtem, bár azt senki nem közölte velem, hogy ott 7-től 4-ig tart a munkaidő, így én csütörtökön és pénteken is lazán fél 8 után libbentem be. De még akkor sem szólt senki. Mindegy.

A legjobb rész – vagyis az egyetlen, ami ott történt velem – még csak most következik! Csütörtökön az ebédszünet után leküldtek a földszinti bemutatóterem elé, mivel ott kellett segédkeznem egy modellnek. Pontosabban a teremben ült egy maréknyi, divathoz nagyon értő ember, és várták, hogy a mellettük lévő öltözőből, ahol tulajdonképpen szükség volt rám, belibbenjen a modell, és ők elbírálhassák, mi kerüljön az új kollekcióba. Szóval, az "élő próbababa" próbálgatta a ruhákat (kb. 60-at vagy 70-et), én pedig leszedtem a vállfáról a soron következőt, majd visszaraktam, amit már bemutatott. Egy nagyon kedves, udvarias angol hölgy volt a modell, a harmincas évei végén járhatott, szőke rövid hajú, és természetesen nagyon csinos. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem az idő múlását. Olyannyira, hogy szépen megfeledkeztek rólam, így elmaradt az utolsó szünetem, és 4 helyett 5:10-kor végeztem, de egyáltalán nem bántam, mert nagyon jól éreztem magam!

A következő héten visszaállt minden a régi kerékvágásba, így még néhány hétig nagyon jól elvoltam a régi helyemen, mindaddig, amíg el nem kezdtek romlani a dolgok. Hogy hogyan, a folytatásból kiderül.

2014. november 2., vasárnap

Átigazolás


Legutóbbi bejegyzésemben a „kettes számú” ügynökséghez történő beregisztrálásom viszontagságairól írtam. Pontosabban az odaút viszontagságairól, a regisztrálás sikerült. Még azon a héten néhányszor felhívtam őket, hogy tudnak-e nekem valamilyen munkát adni, de sajnos mindannyiszor nemleges választ kaptam. Addig is persze még a régi ügynökség kiközvetítését fogadtam el, vagyis továbbra is jártam éjszakás műszakba a csipszgyárba.

Már-már beletörődtem a sorsomba, hogy nem lesz olyan egyszerű más munkát találnom. Szombat éjszaka még dolgoztam, a vasárnap szokás szerint szabad volt. Délutánig aludtam, aztán elvégeztem a ház körüli teendőket, amire a héten nem volt időm (vagy erőm), majd késő este megint aludtam. Hétfőn elmentünk Tibivel elintézni a heti nagybevásárlást, főzőcskéztem, majd amikor délután éppen nyugovóra tértünk volna, hogy felkészüljünk az éjszakás műszakra, csörög a telefonom. Az új ügynökségtől hívtak, hogy keresek-e még munkát? Naná, hogy kerestem! Főleg nappalos műszakban. Szóval megbeszéltük szépen a részleteket, és késő estére tettem a délutáni elalvást, mert másnap korán kellett kelnem.  

Szóval beindult a nappalos műszak, a szervezetem viszonylag hamar (2 nap alatt) át is állt az éjszakázásból, az új munkahely pedig a régihez képest álommeló volt! Egy raktárszerűségben voltunk, a szalagoknál csak női dolgozók, munka közben szólt a rádió, és sikerült pont egy magyar lány mellé kerülnöm, akivel tudtam eszmét cserélgetni. A rádióhallgatásra kicsit ki kell térnem: a harmadik naptól már sajnáltam, hogy nem egy ólomgyárban dolgozok, ugyanis akkor legalább forró ólmot önthettem volna a fülembe… Egy átlagos 8 órás műszak alatt lejátszottak 2 db karácsonyi számot 3-szor, és 10 „mai slágert” 8-szor. Na jó, belátom, lehet túloztam. Igazából 3 db karácsonyi szám ismétlődött 2-szer, és 8 sláger 10-szer. Ennek ellenére nagyon szerettem ott dolgozni! Még úgy is, hogy reggelente másfél órát, délutánonként pedig a forgalom miatt kettőt utaztam.

A későbbiekben arról fogok beszámolni, hogy miért is változott meg ez a „nagyon-szerettem-ott-dolgozni”, és még milyen munkahelyeken próbálhattam ki magamat (és a tűrőképességemet) itt Londonban.

2014. november 1., szombat

Nőnemű lény egy idegen országban


Azt törpöltem ki, hogy szentelek néhány bejegyzést a londoni élményeimnek, bepillantást engedve a hol küzdelmes, hol vidám, vagy éppen meglepő történésekbe. Ehhez kicsit a múltba kell révednem, hogy felidézhessem a kereken egy éves itt-tartózkodásunk egy-egy mozzanatát. Lássuk.

Legelső angliai munkánkat egy csipszgyár éjszakás műszakjában kaptuk Tibimmel. Sajnos nekem annyira nem tolerálta a szervezetem az állandó éjszakázást, hogy másfél hónap után úgy lemorzsolódtam, mint jól kiszáradt kukoricacsőről a szemek egy igen erős gazdasszonymarokban.

Emlékeim szerint egy szerda reggel történt, hogy 7-kor végeztünk az éjszakás műszakkal, és mivel egy kolléganőmtől megkaptam egy másik ügynökség címét, gondoltam, nem húzom az időt, hanem nyakamba kanyarítom a várost, és szerencsét próbálok. Nem akartam Tibit magammal cipelni, mondván, hadd aludjon, meg amúgy is nagylány vagyok, megoldom. Hja persze. Én, aki a saját szülővárosában képes eltévedni, majd kialvatlanul odatalál egy frissen kapott ismeretlen címre, ráadásul külföldön!

Egy zuhany után elindultam a buszhoz. Előzőleg annyit gyorsan megnézett a neten Tibi, hogy melyik megállónál kell leszállnom, a házszám meg adott volt. Az egyszeri átszállással még nem is volt gondom, ám amikor már fent ültem a második buszon, kezdődtek a kisebb-nagyobb bonyodalmak. Először is, az egyik megállónál (egy metróállomás előtt) az a busz, amelyikre átszálltam, nekiállt rostokolni, aztán amikor már az utasok is tanácstalanul nézegettek körbe, hogy miért nem indulunk már, a géphang bemondta, hogy pár percig legyünk türelemmel, amíg a buszsofőrök helyet cserélnek. Itt ugyanis szokás egy-egy járat közben, a buszöbölben átadni a műszakot. Na de csak elindultunk végre! Azzal azonban nem számoltam, hogy délelőtt csúcsforgalom van. Ja, nem is: ultra-megaforgalom! Volt egy olyan szakasz, ahol két buszöböl között eltelt negyed óra is, pedig a távolságot nem kilométerekben kell elképzelni. Ködös fejjel elkezdtem kalkulálni, hogy ha így haladunk, akkor órákba telik, míg megjárom az ügynökséget, és akkor mikor fogok aludni, hogy kibírjam az éjszakás műszakot? Így hát idő előtt jeleztem, mert azt láttam, hogy az ellenkező irányba (hazafelé) nincs nagy forgalom. Miután leszálltam, kíváncsiságból a megállóban megnéztem a táblát, hogy hány megálló lett volna még hátra a célig. Kiderült, hogy csak egy! Megint kalkuláltam: ha már idáig eljöttem, és rászántam ezt a délelőttöt, akkor csak ne adjam fel, azért is vigyem véghez a küldetésem. Egyúttal azt is megnéztem, hogy az adott busz 6-7 percenként jár. Mindez egy fél percbe sem telt bele. Amikor azonban megfordultam, éppen elhúzott mellettem a következő busz, szóval esélyem sem volt leinteni, és felszállni rá. Így hát elindultam gyalog, de jól is tettem, mert útba esett egy benzinkút, ahol el kellett intéznem egy kis dolgot. Bementem, és mivel tudtam, csak úgy nem engednek be bárkit az utcáról a kétbetűsre, vettem egy csokit (mi mást?), és megkérdeztem, merre találom a mosdót. A benzinkutas egy ajtó felé bökött ujjával, és közölte, hogy menjek csak be nyugodtan. Egyébként jól gondoltam, hogy nem lehet csak úgy mindenféle odatévelyedettnek használnia a mellékhelyiséget, ugyanis ki volt írva az ajtóra az „Out of order”, vagyis használaton kívül felirat.

Folytattam utamat, gyalog. Valamit nagyon elnézhettem, mert megérkeztem ugyan a buszmegállóhoz, ahol elvileg le kellett volna szállnom, de csak nem stimmelt a házszám, és hiába kérdezősködtem, mindenféle kisutcákba irányítgattak, az idő meg egyre csak telt-múlt. Végül feladtam a csatát (a harcot még nem), és elindultam szépen haza. Fél dél körül meg is érkeztem, és végre bezuhantam az ágyba azzal a tudattal, hogy nem adtam fel félúton, hiába voltam kimerült. Van abban valami kellemes érzés, ha az ember ki tudja tolni a határait. Így érzi, hogy fejlődik és erősödik.

Következő héten, immár Tibivel együtt mentünk el az ügynökséghez, oda is találtunk, és kiderült, hogy egy héttel előtte nem a jó buszmegálló környékén keresgéltem, hanem még eggyel tovább kellett volna mennem…

A történet vége az lett, hogy sikerült beregisztrálnom ahhoz az ügynökséghez, ami szám szerint a második volt. Mindezek után már csak várnom kellett, vajon felhívnak-e egy esetleges munkaajánlattal, ami a folytatásból fog kiderülni.

(Ez az elveszettnek tűnő nő akár én is lehetnék...)

2014. október 26., vasárnap

Húsvét


Az aktualitása megkopott ugyan, valóságtartalma viszont annál fényesebben ragyog. Csupán néhány gondolat erejéig szeretném lekötni a Kedves Olvasó figyelmét, méghozzá két szemszögből nézve: férfiak kontra nők húsvétkor.

Egy átlag férfi felkel húsvét második napján. Azt nem az álmos tekintete miatt nem veszi észre, hogy csak úgy csillog-villog a lakás a tisztaságtól, hanem egyszerűen azért, mert ez neki így természetes. Pár falat reggeli és az ünneplőruha felöltése után (ami természetesen frissen mosott és vasalt állapotban van előkészítve) férfias mancsába kapja a locsoló kölnit (amit az asszony gondosan kéz alá tett), majd behuppan a kocsiba. Ha mázlija van, akad olyan cimbora, aki antialkesz, tehát a sofőr szerepébe bújik adott napon. És indulhat is a portyázás, a „rö” betű nélkül. Vagyis potyázás. Egyik házból ki, a másikba be, mindenhol más-más finomságokat kóstolgatva, leöblítve egy kis pálesszel/ sörrel/ borral (hol mi akad), sőt, egy-két fújás a büdös kölniből, és máris választhat hímes tojást, csokinyuszit-, birkát, vagy egyéb állatokat. Talán a legmegerőltetőbb része a napnak fejből el-rappelni egy kétsoros, nem mellesleg a nők által nem annyira díjazott obszcén locsolóverset. Az előadás élvezeti értéke persze egyenes arányban csökken az elfogyasztott alkohol mértékével. A nap végén irány haza, pár falat az otthoni csemegékből is, és jöhet a jól megérdemelt pihenés. Másnap egy esetleges szörnyű macskajaj miatt egy szabadnap kivehető a munkahelyen.

Ezzel szemben egy átlag nő felkel húsvét mínusz ötödik napján. Ez az eredmény úgy jön ki, hogy a hétfőből kivonok öt napot, hiszen nem magától intéződnek el a következő dolgok:

- Ragyogjon a lakás, de ne ám a szokásos módon, ilyenkor illik lemosni az összes ajtót, ablakot, függönyt, csillárt, zegzugot, miegymást.

- Legyen a hímeknek tiszta, vasalt ünneplő ruha.

- Gondoskodni kell a számunkra oly’ büdös locsoló kölniről.

- Be kell vásárolni, méghozzá az alapján, hogy milyen menüsort állítottunk össze előzőleg fejben. Ehhez szükség esetén neki kell állni szárnyast vágni-kopózni-bontani, esetleg különleges hozzávalókat felkutatni különböző áruházakban/piacon.

- Jöhet a sütés! Mivel egyféle sütivel igazán nem illik beégetni magunkat, szépen be kell osztani, melyik nap mit készítsünk elő/el, aszerint, melyik csemegét lehet tovább tárolni.

- Ha a sütik megvannak, főzni is kell ezt-azt (kinél mi a szokás), de azért legalább 6-7-féle ételből hadd válogassanak kedvükre szegény, utazásban megfáradt férfiak.

- Természetesen arra is ügyelni kell, hogy mi magunk ne hervadozzunk, tehát be kell zsúfolni a fodrászt is a húsvéti programba, feszüljön csini ruha formás testünkön, legyen friss manikűr a kacsónkon, szolid smink és boldog mosoly az arcunkon. Mert ez ugye alap.

- Amikor sorra jönnek a vendégek, hogy rommá fújják a frizkónkat, folyamatosan gondoskodni kell tiszta terítékről, guszta tálalásról, még ha segítség híján állandóan magunknak kell is mosogatni, és újrarendezni a tálcákon az ételt. Persze közben a vendégek szórakoztatásáról sem felejtkezhetünk el!

- Ügyelni kell arra is, hogy üres hassal, szomjasan, üres kézzel, elégedetlenül nehogy bárki is eltávozzon ragyogó fészkünkből.

- Ha végre-valahára elhúzott az utolsó vendég is, jöhet a végső nagymosogatás, a maradék kaják elpakolása, esetleg gyerekfürdetés, majd az elmaradhatatlan hajmosás (kétszer), és talán pár falatot is be lehet kapni, hiszen a vendégekkel nem illik együtt enni, őket csak szolgálni/kiszolgálni kell.

- Másnap meló, mert ugye ki hallott már olyat, hogy egy nő kicsit túltolta a piát húsvétkor, és macskajajt jelentett a munkahelyén?

2014. október 21., kedd

Időzavarban


Amire nincs időd…
- azzal foglalkozni, amit igazán szeretsz
- egy idegen nyelvet elsajátítani (netán többet is)
- új kulináris csodákat elkészíteni és megízlelni
- felhívni egy barátodat, és megkérdezni tőle, hogy van
- határidőre elkészülni a feladataiddal
- kettesben andalogni a kedveseddel
- együtt tölteni egy délutánt a szeretteiddel
- elolvasni egy jó könyvet
- forró fürdőt venni egy kimerítő nap után
- orvosi ellenőrzésre menni

…és amire van
- órákig ülni a tévé előtt
- halogatni a feladataidat
- kaját rendelni és várni rá másfél-két órát
- szaftos bulvárhíreket olvasni
- órákon át chatelni vadidegen emberekkel
- céltalanul barangolni a neten
- orvoshoz járni, amikor már nagy a baj
- havonta válaszolni néhány sorban egy barát mailjére
- ugyanazt a filmet megnézni ötször-tízszer

- és olvasni a blogomat. 😉

2014. október 19., vasárnap

A Boldogság Madara


Szeretnél néhány dolgot megtudni a boldogság madaráról?

- Ne keresd, ő megtalál téged.
- Ha berepült az életedbe, ne próbáld magadhoz láncolni.
- Táplálnod kell őt, különben elpusztul. Tápláld reménnyel, türelemmel, alázattal, hálával és megbecsüléssel.
- Mutasd meg bátran saját madarad másoknak, ne rejtegesd, ne irigyeld senkitől.
- Mindenkinek megvan a saját madara, ne próbáld elvenni mástól, mert azzal a sajátodat riasztod el magadtól.
- Merd elhinni, hogy neked is van egy madarad. Megérdemled ugyanúgy, mint bárki más.
- Ha fészket rakott a szívedben, de egy időre kirepül, ne rombold szét a fészkét, hogy legyen hová visszatérnie.
- A boldogság madara a tiszta, meleg, fényes helyet szereti. Teremtsd meg neki, és eljön hozzád.
- Szeresd önmagad, különben hogyan várhatnád el, hogy szeressen a madarad?