Szeretet

 

A Szeretet nem akarja rád erőltetni az akaratát.

A Szeretet nem tudja jobban, hogy mi a jó Neked.

A Szeretet nem tesz különbséget közted és mások között.

A Szeretet feltétel nélküli.

 

A Szeretet nem képzel rólad rémképeket “féltésből”.

A Szeretet nem ítéli el látatlanban a barátaidat.

A Szeretet azt is szereti, akit Te szeretsz.

A Szeretet elfogadó.

 

A Szeretet nem korlátozza a szabadságodat.

A Szeretet nem veszi semmibe az érzéseidet.

A Szeretet nem veszi el az erődet.

A Szeretet tiszta.

 

A Szeretet nem akkor keres, amikor anyagi hasznot vár tőled.

A Szeretet nem irigyli tőled az anyagi javakat.

A Szeretet nem csak akkor szeret, amikor megfelelsz neki.

A Szeretet állandó.

 

A Szeretet nem tiltja meg, hogy tanulj a Leckéidből.

A Szeretet nem tartja hülyeségnek az álmaidat.

A Szeretet nem korlátozza a fejlődésedet.

A Szeretet támogat.

Írás, videózás, bakizás...

 

Közel két hónapja a Vakonlátó Alapítvány a Fehér Bot Világnapja alkalmából (október 15.) játékra invitálta az írói vénájukat megmutatni vágyókat.

Bőséges felsorolást kaptunk olyan szavakból, amelyekben a ‘vak’ szó szerepelt. A kihívás az volt, hogy ezek felhasználásával alkossunk valamit, kötetlen műfajban.

Számtalan vers és egyéb írás érkezett az Alapítványhoz, és meg kell mondjam, jobbnál-jobbak. Segítettem a felolvasásukban, és természetesen én is neveztem egy írással (Vaktában kitalált történet), melynek a felolvasott változatát itt tudod megnézni:

Vaktában kitalált történet 

Külön videóban egy kis bakiparádét is megtekinthetsz.

bakiparádé

(és az arckifejezésem az elrontott részeknél 😅)

Vaktában kitalált történet

 

Civakodás hangjára ébredtem. A nem éppen szalonképes szavak éles lövedékekként csapódtak körülöttem. Vaksötét volt a szobámban, hiszen télen még a nap sem hajlandó felkelni hét óra előtt.

A két civakodó szobatársaim személyében örvendeztetett meg kora reggel. Húszéves somogyi suttyó vagyok, a Pécsi Tudományegyetem lelkes diákja.

Szóval, az elvakult kijelentéseknek, amelyeket ez a két jómadár egymás fejéhez vágott, persze sértődés lett a vége. És csend. Áldásos csend! Azt hittem, aludhatok tovább. Ám a következő pillanatban egy vaku villant a képembe, majd harsány nevetés szaggatta dobhártyáimat. Ezek szerint az egész csak vaklárma volt.

– Haha, roppant viccesek vagytok, röhög a vakbelem – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Tök mókás fejed van, amikor durcásan aludni próbálsz – hahotázott Tomi, tipikus röfögő hangján.

– Remek, most már ki kell mennem a klotyóra – zsörtölődtem tovább.

Két karomat mereven magam előtt tartva elóvakodtam az ajtóig, természetesen végig vakoskodva. Nagy nehezen kitapogattam a villanykapcsolót a falon, és felkattintottam. A hirtelen felvillanó erős neonfény teljesen elvakított. Szemeimet dörgölve mérgesen a szobatársaimra ripakodtam:

– Aztán mire visszajövök, a pofátokat csapjátok vigyázállásba! Világos?

– Mint a vakablak! – válaszolták szinte egyszerre.

 

Ez az elcseszett reggel megalapozta az egész napomat. Az anatómia óra kellős közepén irgalmatlan hasfájás vett erőt rajtam. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. És üvöltöttem is!

Vakbuzgó szobatársam, Tomi hívta a mentőket. Sőt, levakarhatatlannak bizonyult, ugyanis jött velem.

A sürgősségi hátsó bejáratánál parkolt le a mentőautó. Tomi bekísért, és ha nem görnyedtem volna hétrét a fájdalomtól, talán őszintén megcsodálom az épületen a díszvakolatot.

 

Kisvártatva orvos elé kerültem, aki alaposan megvizsgált, majd kijelentette: vakbélgyulladás, azonnal be kell feküdnöm vakbélműtétre. Hú, hát mit ne mondjak, az elkövetkező napokat nem éppen úgy éltem meg, mintha egy önfeledt vakáción vennék részt. Nem csak a fájdalomtól nem tudtam aludni, de még egy kutyával is meggyűlt a bajom. Igen, egy kutyával. Az a vakarcs pont az én földszinti szobám ablaka alatti sövényt választotta arra, hogy éjszakánként alatta húzza meg magát. Az ártatlanja azzal szórakozott, hogy minden percben vakkantott egyet-kettőt. A fene a bundáját!

No, de csak eljött a szabadulásom napja. Végül is a belem nem vakult meg, ha-ha. Oké, viccet félretéve, tiszta vakszerencse, hogy a legjobb orvoshoz kerültem. Nagyobb baj is történhetett volna.

 

Szóval, sikeresen kivakartam magam a kórházi környezetből, és indultam volna vissza a koleszba, amikor az út túloldalán megláttam egy fiatal, vak lányt. Bal kezében póráz, melynek végén vakvezető kutya, jobbjában szorosan markolta táskáját. Tanácstalanul álldogált kutyája mellett.

Odamentem hozzájuk, és akkor láttam, hogy az az ártatlan jószág egy vakondtúrást szimatol izgatottan, mellső mancsával kapargatva azt. Ekkor a vakondlyukból előbukkant egy vakond, és a kutya mancsába harapott. Szegény jószágon vakrémület lett úrrá. Fájdalmasan felvonyított, gazdája lábához hátrált, majd lehuppant a fenekére. A lány lehajolt hozzá, és megnyugtatóan simogatta hűséges társát. Az állat megrázta magát, vakarózott egyet, aztán megnyalta gazdája kezét.

– Jól van, Ficánka, nincs semmi baj.

Ekkor, hogy a lány ne ijedjen meg, visszafogott hangon megszólítottam, majd bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Ariel. Gyönyörű, akárcsak ő maga. Szépsége teljesen elvakított. Vakmerőségemben elvettem tőle a pórázt, megfogtam a kezét, és segítőkészen ezt mondtam:

– Gyere, segítek neked hazajutni.

Ő azonban ezt rossz néven vette.

– Hé, mit képzelsz? Vaktában szedsz fel vakokat az utcán? Különben meg honnan veszed, hogy hazafelé igyekszek?

Engem azonban egy vakolókanállal sem lehetett volna levakarni róla. Tapadtam rá, mint a vakolat. Én magam sem értem, mi ütött akkor belém.

Kitartásom nem hozta meg gyümölcsét, meglehetősen illetlen szavak hagyták el Ariel száját. Vaksága nem akadályozta meg abban, hogy megvédje magát: táskájából elővett egy éles borotvakést! Vaktában hadonászott vele maga előtt. Ekkor már kutyája is vette a bátorságot, hogy nekem támadjon. Pedig egyébként úgy tudtam, hogy egy golden retriever igen jámbor jószág. Aha! Kivéve, ha gazdája váratlanul kiadja a “Ficánka, szedd szét!” parancsot, amelyet a hű eb vakfegyelemmel teljesít.

Elérkezettnek láttam hát a pillanatot, hogy pánikszerűen elmeneküljek a harcos páros elől. Szerencsére ép bőrrel úsztam meg a vakvágányra futott találkozást.

 

Vissza akartam menni az egyetemre, ám amikor odaértem, láttam ám, hogy kordonnal körülkerítették az épületet. Kisebb tömeg állt előtte. Rögtön kiszúrtam Tomit, aki felvilágosított, hogy evakuálás miatt szerencsére megússzuk az anatómia témazárót. Valaki betelefonált, hogy bomba van az egyik előadó teremben. Rám villantotta vakítóan fehér mosolyát, miközben észrevettem, hogy idegesen babrálja fekete lávakő karkötőjét. 

Összevont szemöldökkel tettem fel a kérdést:

– Ugye neked még véletlenül sincs semmi közöd a dologhoz?

Erre ő csak legyintett.

– Ugyan, hát olyan vakmerőnek ismersz?

Bosszúsan körülnéztem, és megjegyeztem:

– Kár, hogy elmarad a dolgozat. Látástól vakulásig tanultam rá. Jobb lett volna ma túllenni rajta.

És mintha csak kérésem meghallgatásra talált volna, kiderült, hogy ez az egész vakriadó volt. A délutáni órákat megtartották. Sikeresen megírtam a tesztet.

 

Másnap hazautaztam a hétvégére szüleim házába. Ahogy átbuszoztam a környező falvakon, és közeledtem szülővárosom, Lengyeltóti felé, egyre könnyebb lett a szívem. Ismerős tavak suhantak el mellettem, a mezőkön lovak legelésztek. Kedvenc madaramat, a vakvarjút is megszemlélhettem, amit sokan úgy ismernek: bakcsó. Boldog gyermekkoromat idézték fel bennem, amikor oly sokszor figyeltem őket a bátyámmal, ahogy magányosan vadásztak halakra, békákra, és különböző vízirovarokra. Tesómmal a másik szórakozásunk az volt, hogy kovakővel a hosszan fennmaradó szikrákat csodáltuk a nyári éjszaka sötétjében.

Megérkeztem végre az otthonunkba. Az udvarra lépve láttam, hogy mostohaapám egy vakolatlan részen pepecsel a ház oldalában.

– Menj be nyugodtan, fiam, én még bevakolom ezt a kis maradékot itt.

Anya éppen ebédhez terített, a sógornőm, Júlia segített neki, a bátyám, Robi pedig a konyhaasztalnál ült. Rendőrként szolgált, egészen addig, amíg egy szerencsétlen kimenetelű lőgyakorlaton egy vaktöltény megvakította. Csak a vakvéletlennek köszönhető, hogy életben maradt. Sokáig depressziós volt, aztán egy barátja megismertette vele a vakírást. A bátyám hamar el is sajátította, ám nem látta értelmét a dolognak, megkezdődött a vakrepülése. Exrendőrként, vakon, pár nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Egészen addig, amíg megismerkedett a feleségével, aki töretlen humorával visszahozta bátyámat az életbe.

– Robi! Gyere már légyszíves, segíts ennek a vakos feleségednek!

Ezen a bátyám mindig jót nevet, hiszen Júlia születésétől fogva gyengénlátó. Életszeretete, humora azonban soha nem hagyja el. A pozitív dolgokkal kapcsolatban pedig vakhitű. Ugyanúgy hisz az ima erejében, mint a vonzás törvényében, vagy a hála mágneses csodájában, a jóság varázslatában. Hiába ugratta folyton az elején Robi azzal, hogy a spiritualitás a tudomány vakfoltja. Idővel rá is átragadt felesége hite, és miután valóban pozitívan állt a dolgokhoz, élete változni kezdett, ugyanúgy az anyagi javak terén, mint a kapcsolataiban. Még annak az embernek is meg tudott bocsátani, aki a vakságát okozta.

Végre mind asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, anya feltette a szokásos kérdést:

– Ma ki akarja felszelni a vakarót?

Nálunk családi hagyományként szombaton mindig készül cipó, maradék tésztából.

– Na, add csak ide azt a vakarcsot – szólalt meg bátyám, és vidáman nekiállt a megtisztelő feladatnak.

 

A nap végén tesómmal ketten elvonultunk a mi kis gyerekkori bunkerunkba, a vakszobába. Ez volt a hálófülkénk. Átkaroltam Robi vállát.

– Tudod, bratyó, még jó hogy nem látod, mennyire kicsi ez a szoba. Hát hogy fértünk el itt ketten? Valahányszor hazalátogatok, mindig mintha zsugorodna egy kicsit.

– Az emlékek teszik – szólal meg Robi. – Ahogy a rossz emlékek halványodnak és gyógyulnak a szívedben, úgy zsugorodik a szemedben ez a hely.

Igen. A rossz emlékek. Apánk részeg kiabálása, az ajtócsapkodás, tányértörés, verekedés hangjai. A bátyám azért lett rendőr, hogy megvédje az olyanokat, mint anya. Én pedig azért tanulok orvosnak, hogy ellássam az olyan sérüléseket, mint amilyenek anyán voltak.

Elszorul a torkom, de azért nagy nehezen sikerül kimondanom:

– A legszívesebben eltüntetném az egészet egy vakajtóval.

Robi kitapogatja a fejemet, megborzolja amúgy is mindig kócos hajamat, és biztatóan ennyit válaszol:

– Amint sikerül teljes szívedből megbocsátanod, már nem akarod befalazni ezt a szobát.

 

Vaktában kitalált történet

Malka Mai

Képzeld el, hogy egy hétéves kisgyerek vagy. Édesanyáddal és nővéreddel együtt menekülnöd kell az otthonotokból. Pakolni már nincs idő. Azt viszed, ami rajtad van.

Folyton csak mentek és mentek, addig, amíg lábadat sebesre töri a szandád. Aztán belázasodsz. Nem tudod folytatni az utat. Elszakadsz a családodtól. Magadra maradsz.

Kíméletlenül kínoz az éhség. Mindennap. Ha kapsz egy almát, sokáig kincsként őrzöd, dédelgeted, ám uralkodsz magadon. Még nem eszed meg. Későbbre tartogatod, amikor is mindenestől elfogyasztod. Mindenestől. Mert a testednek minden csepp kalóriára szüksége van.

Ide-oda sodródsz. Idegen helyen kötsz ki, ahol senki nem törődik veled. Ártatlan kisgyerek vagy, mégis szembe kell nézned a háború nyers, embertelen, testet gyötrő és lélekölő borzalmaival. Az átélt traumák hatására soha nem leszel már az, aki régen voltál. Soha.

...
Ha körülnézünk, hogy manapság milyen bőséges és áldott körülmények között élhetünk, vajon eszünkbe jut hálát adni azért, amink van? Meg szoktuk köszönni a Gondviselésnek, hogy biztonságban, szabadon létezünk, mindennap jóllakhatunk, körülvesznek a szeretteink, az értéktárgyaink? Képesek vagyunk realizálni, mennyire szerencsések vagyunk?

Jó szívvel ajánlom a hétéves zsidó kislány, Malka Mai igaz történetét leíró könyvet. A Bodor Tibor hangoskönyvtárnak olvastam fel, ám néhány mondatot újra kellett kezdenem, mert bizony elcsuklott a hangom.

Ha szeretnél emlékeztetőt, mennyire szerencsés és gazdag vagy, olvasd el ezt a könyvet!

Ne tovább!!

Eddig tartott. Eddig szaladhattam el a problémáim elől, önmagam elől.⁣

Az utóbbi időben bevett szokásommá vált, hogy amint rosszul éreztem magam lelkileg, futottam egyet. Vagy tekertem egy nagyot. Aztán történt egy kis baleset…⁣

Lépcsőfok egy szokatlan helyen, figyelmetlenség, rohanás a jövőbe, figyelmeztetés az Élettől. Nevezhetem akárminek. Lényeg, hogy megtörtént. És ezért hálás vagyok. Főleg pedig azért, hogy nem komolyabb taslit kaptam.⁣ 🙏

Nem, nem csupa öröm és ragyogás és önfeledt futkározás az életem. Én is össze tudok zuhanni. A padló is felettébb megszokott hely lett számomra az utóbbi hetekben. Igen sok időt töltöttem ott.⁣

Elvesztem. Elbizonytalanodtam. Mi az én Utam? Vajon az, amit “akarok”, összhangban áll azzal, amit az Élet szánt nekem? Hogyan tudnék szolgálni, értéket teremteni? Hol a helyem? Egyáltalán, mi az Életfeladatom?⁣

Ezek a kérdések pörögtek az elmémben, megállás nélkül. És én is pörögtem megállás nélkül. Mindennel foglalkoztam, kivéve azzal, hogy befelé figyeljek, és meghalljam a válaszokat. Mert a válaszok mindig bennünk vannak! Csak időnként meg kellene állni, és figyelni rájuk. Hát én most megálltam. És figyelek. 😇

Kicsit elmélkedtem erről a dologról. Ha kíváncsi vagy rá, itt tudod megnézni:

A balesetek értünk vannak

Triatlon növényi alapokon

 

Magam sem hittem volna, de megcsináltam! Oké, az egy dolog, hogy külön-külön edzettem már előtte, de egymás után rakni a 0,75 km úszást, a 20 km tekerést és 5 km futást, elég rendes kihívás volt.

Bevallom, az úszástól tartottam, mert már sok éve nem jártam úszómedencében. (Pedig a strand szó szerint a szomszédunkban van. 🙈) Viszont nem kapkodtam el a dolgot, beosztottam az erőmet, így végül sikerült teljesíteni a távot. Jó, hozzáteszem, békaúszást választottam, ami a tempóját tekintve is hasonlított a róla elnevezett jószágra… 😅

Külön hála illeti meg az úszómester hölgyet, aki szavakkal biztatott minket, amatőr indulókat, hogy tartsunk ki. 🙏

Megvolt tehát az első teljesítendő feladat, és én már előre örültem, hogy száraz ruhába bújhatok. Aha! A reggeli izgatott készülődésemben olyan ügyesen sikerült a kulacsomra csavarni a tetejét, hogy a belőle kiszivárgott víz totál eláztatta a táskámban lapuló edzőfelszerelésemet. 😂 No de nem agonizáltam sokat a tragédiámon. Egy elnagyolt törölközés után már ugrottam is a bicajos cuccba, majd nyeregbe pattantam. Isteni volt a reggeli kellemes napsütésben tekerni. Menet közben pedig többször is figyelmeztettem magam, hogy osszam be az erőmet, mert bizony várt még rám 5 km futás!

Bicajozás előtt, és a táv felénél is jócskán kortyoltam az előre elkészített, energiával teli turmixomból, szóval az energiapótlás rendben volt.

Elérkezett a harmadik feladat teljesítésének megkezdése is! Leraktam a bringámat a dokkban, és már indultam is. Igazán sokat segítettek az aszfaltra felrajzolt kis motivációk, külön hála értük a szervezőknek! 💗

Érdekes tapasztalás volt ennyi úszás és tekerés után futni. Azt hittem, bele kell majd sétálnom, de szerencsére elkaptam egy ritmust, és csak futottam, futottam. Közben pedig azért is hálás voltam, hogy van két lábam, egészséges vagyok, tehát futhatok. 😊

Az is sokat segített a kitartásban, hogy volt egy célom, miért is vállalkoztam erre a kihívásra. Nincs semmilyen sportmúltam. Nagyon sokáig gondjaim voltak a súlyommal. Amióta azonban áttértem a növényi alapú étrendre, az összes maradék felesleges kilómat leadtam, 100%-osan egészséges vagyok, az energiaszintem pedig az egekben! Mindez “csupán” attól, hogy többé nem juttatok a szervezetembe semmiféle állati terméket. Szóval, igen, az állatokért futottam. Azért, hogy elmondhassam, pusztán a növények erejével igenis jelentős változásokat lehet elérni. 💪

Amúgy röhej, de aznap reggel, amikor megcsináltam a triatlont, még mindig annyira telve voltam energiával, hogy az igen bőséges vacsi után el kellett mennem sétálni egy órát.

Jövőre szerintem ismét benevezem magam egy ilyen mókára.

a 106-oska 😄

csobbanás előtt

csak semmi kapkodás 😅

Megcsináltam!

regenerálódás

Minden relatív

Általában hogy telik egy munkanapod? Gyorsan elrepül, vagy folyton az órát lesed, mikor mehetsz végre haza? Szereted, amit csinálsz, vagy azon elmélkedsz, mi értelme az egésznek?

Legutóbb, amikor mancskarbantartáson jártam, ez is szóba került. A pedikűrösöm boldog mosollyal az arcán mesélte, milyen gyorsan elrepül a napja, hiszen szereti a szakmáját. És ez bizony látszott is rajta. 😊

Nem akarom megnevezni, melyikben, de az egyik helyi szupermarketben dolgozik egy pénztáros, akinél öröm fizetni! Mosolyog, figyelmes, a vásárló szemébe néz, és mindig van egy kedves szava. 😍 Ugyanakkor, ugyanezen a helyen egy olyan eladó is dolgozik, aki mufurc, kedvetlen, és látszik rajta, hogy a pokolba kívánja az összes vevőt. Pedig ugyanaz a munkakör! Szerintem utóbbi hölgynek lassabban és nehezebben telik a napja. 😐

Kétféle módon lehet javítani egy “nemszeretem” munkán. Vagy a hozzáállásod tudatos megváltoztatásával, vagy pedig egy drasztikusabb lépéssel: munkahelyváltással. Utóbbihoz nem kevés bátorság és elszántság kell, az tuti. Előbbi viszont már sokkal könnyebb feladat, hiszen csakis Te döntheted el, hogyan érzed magad az adott pillanatban. Nem a körülmények! Akkor is mosolyoghatsz, ha szakad az eső, és akkor is lehetsz durcás, amikor hétágra süt a nap. 🌞 Az érzéseidet senki más nem választhatja meg helyetted. Válaszd a derűt! Mert megéri, és mert megérdemled. 💓