Második könyvem Szex és New York módra

Végre elkészült a második könyvem, Út a férjemhez címmel. Bevallom, igen sok munka volt vele. Régebben, amikor még csak olvastam a könyveket, naivan azt hittem, hogy nekiül az író, és ahogyan a könyv felépül, azt ő úgy szépen sorban leírja. Na persze, mekkora tévedés!😅

Először is, kell hogy legyen cselekménye, lehetőleg ne egysíkúan előadva. Vagyis kell a feszültség, a csúcspont, majd a végén a levezetés. Sikerült már belefutnom olyan könyvbe is az életem során, ami annyira egysíkú volt, hogy az keltett bennem feszültséget, hogy nem történt benne semmi drámai vagy izgalmas. Egyszerűen szép sorban le volt írva benne háromszáz oldalon keresztül, hogy milyen remek és problémamentes a főszereplő élete. Egyik csodás esemény jött a másik után. Azért olvastam el mégis a végéig, mert minduntalan arra vártam, hogy lapozok egyet, és bumm! Ott lesz a csavar, vagy legalább valami kis akadály. Szóval ez a könyv így, ha azt vesszük, hogy elvileg a csúcspontja a gerince, akkor ez a könyv gerinctelen volt.😏

Aktuális könyvem elkészültét ahhoz hasonlítanám, ahogyan a Szex és New York című nagy sikerű sorozat forgatókönyve íródott. Vagyis hallottam ismerősök, volt kollégák, barátnők igaz (rém)történeteit a barátaikról, exeikről, és abból gyúrtam össze a könyvet.

Életem során sok olyan könyvet olvastam már, amiben a főszereplő eléggé rosszarcú volt; és sajnos jómagam is átéltem negatív dolgokat pasiügyekben, de hogy egy akkora görény “ember” létezzen, mint a kedves kis főszereplőm, abban kételkedem. Ha nekem lett volna ilyen pasim, biztosan elásom az erdőben - élve.🙈

Juj, elkalandoztam! Nem fejeztem be a megkezdett gondolatomat arról, hogyan is készül egy könyv (legalábbis saját tapasztalat alapján).

Először is, szépen összegyűjtöttem az innen-onnan hallott “kedves kis” csemegéket, de csak egy-egy félmondatban. Utána elkezdtem ezeket kifejteni. Jöttek a karakterek, párbeszédek; itt-ott hozzáraktam saját tapasztalatokat is. És amikor már megvoltak a fejezetek, akkor kezdtem el időrendbe állítani őket. Na, számomra ez volt a legnehezebb része a könyvírásnak (és talán tovább is tartott, mint megírni a fejezeteket)! Fontos volt, hogy logikailag megfelelő legyen az elrendezés, követhető legyen, de egy-egy fejezetet úgy zárjak, hogy az olvasó alig várja, hogy tovább olvasson. Közben újra és újra átböngésztem a fejezeteket, és ekkor tűntek fel a szóismétlések, vagy kisebb logikai ficamok; esetleg kiegészítettem őket újabb gondolatokkal. Végül is, ha azt vesszük, egy könyv soha nem készülhetne el, mivel mindig is lesz benne egy kis alakítanivaló, mindig tovább lehet bővíteni egy kis aprósággal.

Persze én nem vagyok profi író, tudom magamról. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok tanulnivalóm lenne még e téren. Amatőr író vagyok, aki próbálkozik, és aki azért ír, mert imádja! Egyszerűen feszít belülről a sok-sok gondolat, ami kikívánkozik belőlem. Sokszor előfordul, hogy lefekvés után éppen átlépnék az álmok mezejére, amikor hirtelen felbukkan egy gondolat, amit ha nem jegyzek le, elszáll. Ezért az éjjeliszekrényen harcra készen áll egy toll és egy notesz, amibe van, hogy sötétben, vakon írom le az adott gondolatot. Egyébként pedig a lakásnak szinte az összes pontján van noteszem.😄

Bejegyzésem végére egy viccesnek tűnő idézetet szeretnék beszúrni, amelynek meglepően nagy az igazságalapja.

“Egy író bizonyos értelemben soha nem dolgozik, más értelemben pedig mindig. A fejben örökösen megy a mozi.”