Anti-könyvajánló

Szokták mondani, hogy “boldogok a tudatlanok”. Ezzel teljesen egyetértek. Éppen ezért javaslom, hogy ha meg akarod őrizni a lelki békédet, akkor semmiképp se olvasd el ezt a könyvet! Kellemetlen, és talán fájdalmas lesz megtudni az igazságot. Azt az igazságot, amely nyíltan ki meri jelenteni, mennyire összefügg a bolygónk pusztulásával, az állatok szenvedésével, a rettenetes betegségekkel, a lelketlen kapzsisággal mindaz, ami nap mint nap a tányérunkra kerül. Aki ezt nem látja be, az vak. És egy vakkal mit lehet tenni? Vezetni. Az élelmiszer- és gyógyszeripar az emberek többségét az orránál fogva vezeti. Mert hagyják magukat. Alvó állapotban vannak. Beletörődtek a szabad választás illúziójába.

Éppen a minap jegyezte meg egyik kolleginám, hogy ha valaki azt mondaná neki, mától fogva csak zöldséget és gyümölcsöt ehet, ő ki lenne békülve a dologgal. Körülbelül egy perc után realizáltam magamban, mit is mondott valójában. Meg is kérdeztem tőle, hogy ezt miért másnak kellene megmondania? Miért nem ő dönt így? Hát ki mondja meg neked, hogy mit egyél? És miért?

Éppen ezekre a kérdésekre ad választ ez a remek könyv. Akinek viszont jólesik az alvás, és még nem szeretne felébredni, az NE olvassa el ezt a könyvet!

Teremtő erő

Most elmesélek egy aprócska történetet. Sokan talán csak legyintenek rá, és betudják a véletlennek, ám nekem meggyőződésem, hogy a szavainknak – és ugyanúgy a gondolatainknak is – teremtő ereje van.

Egyik kolleginám behozott nekünk megmutatni néhány ékszert a saját jelentős gyűjteményéből, hátha találunk benne számunkra tetsző darabot. Eléggé állatmániás vagyok ezen a téren is, így általában csak állatokat ábrázoló csecsebecsékkel gyarapítom meglévő kincsestáramat. 😊

Sári épp ezt a karkötőt mutatta nekem:

Nem láttam, mi van még a másik kezében. Forgattam a karkötőt, és megjegyeztem: “Milyen kár, hogy nem állatmintás! Lehetne mondjuk teknősös!” Fogalmam sincs, miért éppen teknőst mondtam, hiszen inkább cica- és bagolymániás vagyok. 😄 És ekkor, mintegy varázsütésre, Sári másik kezéből előkerült ez a nyaklánc:

Nem vagyok matematikus, de annak a valószínűsége, hogy éppen egy teknőst ábrázoló medált hoz be Sári, nos… elég kicsi lehetett. 😁

Ez azonban nem egyedi eset volt. Az utóbbi egy-másfél évben számtalan ehhez hasonló teremtésben volt részem. Kisebb-nagyobb csodákban egyaránt. 😇

A teremtő erő bennünk van. Mindenkiben. Ez tény. Isteni lények vagyunk, nem szimplán hús-vér biorobotok, akiket a felsőbb emberi hatalmak oly szívesen manipulálnak és irányítanak. Szabadnak születtünk. Jogunk van (vagyis inkább lenne) a szabad gondolkodáshoz. Ám ahogy figyelgetem a világot, azt látom, hogy rabláncon élünk. Beleragadtunk az anyagi javak hajszolásába, a létfenntartásba, a rutinnal átitatott mindennapokba. Elfelejtettük, hogy tudatos lények vagyunk, akik akár használhatnák is a bennük rejlő erőt, a teremtő potenciált. Elfelejtettünk hinni magunkban. Ám nincs ezen mit csodálkozni. Azt nevelik belénk kora gyerekkorunktól, hogy csak az létezhet, amit látunk, amit tudományosan meg lehet magyarázni, be lehet bizonyítani. Egyszerűen félünk a “csodáktól”. Amik egyébként éppenséggel pont természetes jelenségek.

Körülbelül tíz éve nem nézek tévét. Emlékszem, annak idején a reklámblokkok végén mindig volt egy-egy gyógyszerreklám. Most azonban mi figyelhető meg? Minden második reklám gyógyszert akar rád sózni. Ezzel akkor szembesültem döbbenten, amikor barátnőmnél aludtam, és miközben iszogattunk és beszélgettünk, a háttérben szólt a tévé. Számomra ez nagyon elgondolkodtató. Az ember tényleg annyira szerencsétlenül lett összerakva, hogy “gyógy”-szerek nélkül életképtelen? Vagy pedig az életmódjából következik, hogy egy kellemetlen tünetet el kell nyomni pirulával, aminek a mellékhatását szintén el kell nyomni egy másik bogyóval, aminek a mellékhatását… De hadd ne folytassam. 😏

Vicces volt azt is hallanom, ahogyan a reklámokban ezt harsogják: “csak most, csak neked, csak ennyi…” Hú, szinte késztetést éreztem, hogy rohanjak vásárolni, nehogy lemaradjak valamiről, amit utána megbánnék. 😅

Egy dobozban lévő hang mondja meg Neked, hogy mit egyél, mit vegyél, milyen gyógyszert szedj, mire van szükséged. Hát én úgy vagyok vele, hogy egy idegen nekem ne akarja megmondani, mi kerüljön a háztartásomba és a szervezetembe, "csak most, csak ennyiért".

Úgy tűnhet, hogy elkanyarodtam az eredeti témától, ám ezek a dolgok nagyon is összefüggenek. Amíg a külvilág folyamatosan zajong és óbégat és duruzsol körülötted, addig nem fogod meghallani a belső hangodat, ami pedig valóban a legjobbat akarja neked. Az intuícióidban mindig bátran megbízhatsz, mert a legjobb helyekre fog vezetni. És ahhoz, hogy elérd, amit akarsz, a benned lévő erőt kell használnod.

Figyelj befelé, halld meg a saját, neked jót akaró hangot, és teremtsd meg azt az életet, amilyet mindig is szerettél volna. Sok sikert kívánok hozzá, végtelen szeretettel! 💗

Miért rossz az, ami jó?

Az egyik kedvenc YouTuberem videója alatti komment késztetett arra, hogy megfogalmazzam a gondolataimat a témával kapcsolatban.

Egészséges életmód - 5 kezdő lépés

Egy kommentelő azt nehezményezte, hogy Eszti folyton a növényi étrendet “erőlteti”. Holott csak kedvesen elmeséli a pozitív tapasztalatait. Érdekes, hogy van, aki ezt erőltetésnek veszi. 😏 Ám ha jobban belegondolunk, talán érthető ez a nagy ellenállás, ez a befeszülés a növényi étrenddel szemben.

A hitrendszereink által vezérelve éljük az életünket. Elhitették velünk, hogy szükségünk van állati eredetű termékekre. 😔 Meg sem kérdőjelezzük, hogy ez valóban így van-e. Még akkor sem gondolkodunk el azon, hogy talán az életmódunkkal lehet baj, amikor orvoshoz járunk, és egyre több és több gyógyszert kezdünk el szedni. Pedig az ember nem úgy van ám összerakva, hogy gyógyszerek nélkül életképtelen legyen. A szervezetünk nem ilyen szerencsétlen. Csak persze nem mindegy, hogy milyen üzemanyaggal tankoljuk meg nap mint nap.

Nem áll szándékomban kifejteni, mennyire károsak az állati eredetű és az agyonfeldolgozott élelmiszerek. Akit érdekel a téma, az alábbi könyvekből igen jól tájékozódhat: Hogy ne halj meg, 80/10/10, , Kína tanulmány. Inkább visszatérnék oda, mi lehet még az oka az ellenállásnak.

Egy nagy kaliberű életmódváltással ki kellene mozdulnunk a komfortzónánkból. Ám ezt mi nagyon nem szeretjük. Jó nekünk a megszokott, jól bejáratott rutin, amit akár robotpilóta-üzemmódban is követhetünk, mindenféle tudatos, saját döntés nélkül. Aki pedig mindebből profitál, az az élelmiszer- és a gyógyszeripar.

Harmadrészt az is nagy szerepet játszik a húsevéshez és tejtermékek fogyasztásához való ragaszkodásban, hogy ha valóban tudatosítanánk magunkban, hogyan kerül a tányérunkra az adott étel, egy életre elmenne tőle a kedvünk. 😞 Kényelmesebb hát a struccpolitikát választani, és elnyomni a lelkiismeretünket, az empátiánkat. Hiszen amiről nem tudunk, az nem fáj. Az nem is létezik. Ha nem vagyunk tudatában annak, mennyi szenvedéssel jár az állatok kizsákmányolása és leölése; mennyire káros a környezetünk, a Föld, a jövőnk számára az ételválasztásunk; milyen mértékben tehetünk arról, hogy lassan, de biztosan romba döntjük az egészségünket… akkor az biztosan nincs is úgy. El lehet menekülni a valóság elől. Lehet továbbra is hinni a hazugságoknak. Attól a tények még tények maradnak. És ezt nehéz megemészteni.

Ezen már átestem két éve. Fájt szembesülnöm azzal, hogy a kapzsiság, a profitéhség mekkora kegyetlenkedést képes kihozni egyes emberekből. Az állatokat árucikkeknek tekintik, holott ők is érző lények. Dühös voltam, amikor szembesültem a ténnyel: a gyógyszeriparnak – az élelmiszeriparral karöltve – az az érdeke, hogy engem megbetegítsen, és elérje, hogy életem végéig gyógyszereken éljek. Frusztrált voltam, undort éreztem, elkeseredtem, amiért ilyen világban kell élnem. Aztán nagy nehezen mindez lecsillapodott bennem, ezzel egy időben pedig egyik napról a másikra áttértem a teljes értékű növényi étrendre. Azóta egyre jobban és jobban vagyok. Testileg, lelkileg, mentálisan egyaránt. És az a szép az egészben, hogy aki váltott, kivétel nélkül csak pozitív hatásokról számol be. 😃

Sokan attól tartanak, hogy ha áttérnek a növényi étrendre, akkor íztelen salátán kell tengődniük. Erre azt tudom mondani (és ezzel a férjem is így van), hogy életemben nem ettem még ilyen finomakat, mint a váltás óta, és bármikor, bármennyit ehetek büntetlenül, akkor is meg tudom tartani az ideális súlyomat, ráadásul majd’ kicsattanok az energiától és az életerőtől. 😊 Fizikai munkát végzőknek sem kell aggódniuk: bőven lesz energiájuk, csak elegendő mennyiséget kell enni, és változatosan. Ráadásul növényi alapanyagokból az égvilágon minden addig megszokott ételünk elkészíthető.

Most eszembe jutott, hogy amikor a kolleginákat megkínáltam vegán túrógombóccal, egyikük – miközben jóízűen majszolta a finom édességet – megjegyezte: “Ó, én most már nem fogom sajnálni a vegánokat. Nem is tudtam, hogy ilyen jókat esznek.”

...érdekes, hogy miután összeraktam az eddigi szöveget, belebotlottam egy elgondolkodtató YouTube videóba, majd pedig egy könyv is a kezembe akadt a munkahelyemen, amely szintén megmozgatta a fantáziámat (utóbbiról később).

Tehát a videó.

Dr. Melanie Joy beszél benne többek között arról, miért is ragaszkodunk a húsevéshez, és mennyire nehéz a vegánok mindennapi élete a váltás után, tekintve, hogy a környezetük nem érti meg őket, sőt, el akarják téríteni új életmódjuktól (azt állítva, hogy betegek lesznek tőle 😒), és sajnos sok esetben lenézik őket, gúnyt űznek belőlük. Hab a tortán, hogy a média hamis állításokkal próbálja eltéríteni szándékától azokat az embereket, akik el akarják hagyni az állati termékeket.

Carnism vs Veganism

Hiába gondolkodok rajta oly sokat, akkor sem bírom megérteni, hogy miért mi vagyunk a “számkivetettek”. Miért nekünk kell magyarázkodnunk? Mi nem ártunk sem az állatoknak, sem a környezetünknek, sem a saját egészségünknek. Akkor mégis miért minket kell kicikizni, lehülyézni (ezt már megkaptam én is személyesen…)? Éppen amiatt, amiért tudatosan éljük az életünket; a legkevesebb szenvedést okozva magunknak, az állatoknak, a környezetünknek. 😑

A videóban az is elhangzik, hogy a húsevőknek bizony kényelmetlen beismerni, hogy tulajdonképpen függők. Nem tudnak lemondani az állati termékekről, ám sajnos ez nem pusztán akaratgyengeség. A sajt a legnagyobb mumus, és nem véletlenül. A benne található kazein nevű anyag (ami magában a tehén tejében van) valóban függőséget okoz. “Egy amerikai tudományos kutatás szerint sajt fogyasztásakor az emésztés során ópiát szabadul fel a szervezetben, emiatt ez a koncentrált tejtermék a kábítószerekhez hasonlóan függőséget is képes okozni. ...ennek oka, hogy tartalmaz egy olyan összetevőt, melyet kazeinnek hívnak, ez a fehérje minden tejtermékben megtalálható. Az emésztés során a kazein egy kazomorfin nevű anyaggá, egy ópiáttá bomlik fel a szervezetben, melynek hatása a morfiuméhoz hasonló: nyugtat és ellazít, valamint kicsit tompítja is az érzékeinket.”

Az anyaállat tejében azért van benne természetszerűleg a kazein, hogy a kicsinyét megnyugtassa, és biztosítsa, hogy ne kószáljon el tőle messzire. Tehát “magához láncolja”. És ennek az anyaállatnak az emlőváladékát isszák a felnőtt(!) emberek. De miért is?

És itt jön a képbe a könyv! Egy kedves képes gyermeklexikon, az Ablak-Zsiráf, gyerekkorunk kedvence. Éppen ellenőriztem a programunkban a feldolgozott könyv adatait, amikor megakadt a szemem a következő bekezdésen:

“A vadmacska prémjéből bundát készítenek.”

Oké. Tehát elveszik az állat életét, és megnyúzzák. Mert ezt az emberek megtehetik.

Kíváncsiságból a t betűhöz lapoztam.

“tehén Egyik leghasznosabb háziállatunk a tehén. Emlősállat. Tejét isszuk, húsát esszük, bőréből cipőt, táskát, övet készítenek.”

= kizsákmányolás

Aztán:

“tej Az emlősállatok kicsinyeit az anyjuk szoptatja: tejjel táplálja.

A csecsemő is az anyja tejét szopja.

Az emberek tehéntejet isznak a legszívesebben, de sokan szeretik a kecsketejet is.”

Jobban belegondolva számomra ez eléggé ellentmondásos dolog. A csecsemő az anyja tejét issza. A tehén a kicsinyét táplálja tejjel. De azért a felnőtt ember is szereti a tejet. Mi ez, ha nem agymosás?

Abba persze egy hétéves kisgyerek nem gondol bele, hogy rendben van-e ez így. Kapja az iskolatejet, a könyvekből azt tanulja, hogy ez egészséges, szépen el is hiszi, és beépíti a mindennapjaiba a tejtermékek fogyasztását – nyugodt lelkiismerettel, abban a tudatban, hogy ez neki jó.

Azt is megtanítjuk a gyerekeknek, hogy állatokat ölni természetes, szükséges és elfogadott dolog. Hiszen micsoda hagyománya volt/van a disznóvágásoknak! Ahol betintázott (tehát már bátor, és a lelkiismeretét, empátiáját sikeresen elködösített) emberek lefognak egy védtelen állatot, kizárják kétségbeesett visítását (könyörgés az életéért), torkon szúrják, megvárják, amíg kivérzik, megperzselik, feldarabolják, és egyes ledarált testrészeit visszatöltik a saját belébe. Ám előbb még reggelire elfogyasztják a tetem megalvadt vérét, és az agyvelejét. (Persze nem nyersen, hiszen az ember nem ragadozó.) Ez barbarizmus. És ebben én is sokszor részt vettem úgy, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez valóban szükséges-e, vagy helyénvaló-e.

Nem érdekes, hogy ha mindezt a szörnyűséget kutyákkal csinálnánk, akkor undorodnánk tőle? Na de komolyan! Mi a különbség a sertés és a kutya között? Vagy a kecske és a macska között? Esetleg a borjú (aki még csecsemő) helyett a változatosság kedvéért miért nem fogyasztunk néha tengerimalacot, kiskutyát, vagy bármi mást? Ki szabja meg, ki írja elő, hogy melyik állat ehető, és melyik nem? És ezt az emberek miért követik vakon?

Érdemes kilépni a komfortzónánkból, hiteles forrásokból tájékozódnunk, tudatosan élnünk, mert ezzel nem csak állatok százait menthetjük meg évente; és a jövőnket, a Földet tehetjük szebbé és élhetőbbé, de a saját és szeretteink egészségét is meg tudjuk őrizni. A mi kezünkben van a tökéletes testi-lelki-mentális állapotunk sorsa, ami velünk született jogunk, és amire egyedül mi tudunk vigyázni.

Az a helyzet, hogy ezt az egész vegán témát nagyon, de nagyon sok aspektusból meg lehet közelíteni. Biztosan újra és újra elő fogom venni, hogy körbejárjam, hátha jobban megértek dolgokat, vagy hátha ezzel másokat is gondolkodásra, tudatosabbá válásra késztetek, ami esetleg magával hoz egy olyan életmódváltást, amely a saját egészségét szolgálja, valamint megment vele évente több száz ártatlan és védtelen állatot, és nem utolsósorban a környezetével is jót tesz. Nem erőltetek semmit, én csak bízok. Bízok benne, hogy együtt jobb hellyé tehetjük a világunkat. Kívül és belül egyaránt. 💗

“Te magad légy a változás, amelyet látni szeretnél a világban.”

Mahatma Gandhi

Csapj bele!!

Tegnap kora reggel áttekertem Mezőberényből Békésre. Egyrészt a mozgás öröméért, másrészt készíteni néhány képet egy fotópályázatra.

Ahogy hazafelé tartottam, kicsivel a Mezőberény tábla előtt láttam közeledni felém egy nőt. Futott. Rögtön arra gondoltam, mennyire szuper lenne, ha felajánlanék neki egy ötöst, és ő elfogadná! Amikor elég közel értünk egymáshoz, szélesen elvigyorodtam, és a jobb mancsomat nyújtva felkiáltottam: “Sziaaa! Adj egy ötöst!” És lepacsiztunk. 😊 Ez annyira felemelő érzés volt, hogy csak na! 💖 Nem is találok rá szavakat.

Szerintem érdemes kipróbálni, hogy csak úgy random, mindenféle különösebb ok nélkül rámosolygunk, ráköszönünk embertársainkra. Biztosan pozitívan fognak hozzáállni. Szóval hajrá, mosolyra fel!! 😀

Megvonások

Május hetedikén telihold volt, nagyszerű időpont arra, hogy az ember elvégezzen egy tisztítókúrát. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy böjtöljek egyet, ám a végső lökést az “Isteni erőnk” nevű Facebook csoport adta meg, mely közösség tagjairól az egyik (szerintem az egyik legjobb!) YouTube csatorna által értesültem.

A szívemhez legközelebb álló videót ide linkelem:

Az emberi nem tudás - Táplálkozás

A csatorna vezetője azt találta ki, hogy aznap ne csak az ételt vonjuk meg magunktól, hanem a technikát is. Ezt igazán jó ötletnek tartottam, mivel hónapok óta érzem azt, hogy egyszerűen túl sok az állandó pörgés. Alig vártam tehát a május hetedikét! Szerencsére aznap szabadságon voltam, mert előzőleg időpontot kértem a cicusomnak az állatorvoshoz.

Ő Tornádó. 😊 Láthatóan hosszúszőrű jószág, és bizony meg szokott gyűlni a baja a bundájával. Évente egyszer vagy kétszer el szoktam vinni az állatorvoshoz, hogy bódításban kikócolják.

Előző este, hatodikán még rendesen megvacsoráztam, és közöltem a szervezetemmel, hogy ezt a mennyiséget kell beosztania másnapra is. 😃 A telefonomról pedig lefekvés előtt lecsatlakoztattam a netet.

És elérkezett a nagy nap! Reggel kilencre volt időpontunk, Tornádót pedig éhgyomorra kellett vinni. Mondtam neki, igazán díjazhatná, hogy szolidaritásból vele együtt koplalok. Őuraságának ugyanis már hajnalok hajnalán szervírozni kell a reggelit, addig a nap sem kelhet fel. 😅

Böjtöknél szokták javasolni a könnyű testmozgást. Én ezt aznap kipipálhattam, mivel az ötkilós kandúromat gyalog vittem a félórányi sétára lévő doktornőhöz. Szép, napos idő volt, így amíg Tornádó bundáját rendbe szedték, várakozás közben kint ültem a teraszon egy padon, és könyvet olvastam.

Érdekes módon a nap folyamán nem tapasztaltam állandó, szűnni nem akaró éhségérzetet. Mindössze kb. kétszer kordult meg a gyomrom, egyébként egész jól elvoltam. Persze a natúr teát döntöttem magamba rendesen! Kicsit talán le voltam lassulva, de nem a rossz értelemben véve, vagyis nem dekoncentrált voltam, inkább békés, nyugodt. Meglehet, az is számított, hogy nem sajnáltam magam előre, amiért “éhezni” fogok, hanem fejben helyre tettem magamban, hogy mindezt a tisztulásomért teszem, és egy napot igazán ki lehet bírni.

Aznap tudatosult bennem igazán, mennyire rossz lehet azoknak az embereknek, akik nélkülöznek, és nem tudják előre, hogy mikor jutnak legközelebb élelemhez. Ehhez képest a jóléti társadalmakban az emberek többsége gyakran rosszullétig zabálja magát, és pazarló módon él: kidobja az ételt, amit már nem kíván, vagy amit szimplán megunt. 😢 Az pedig talán soha eszükbe sem jut, hogy megköszönjék, amiért mindennap jóllakhatnak. Hiszen ez természetes! De vajon mindig az lesz? Én az utóbbi hónapokban szoktam rá arra, hogy lehetőleg minden étkezés után hálát adjak, amiért jóllakhatok, és amiért finom, tápláló ételeket ehetek.

A böjt napjára semmilyen feladatot nem terveztem be magamnak. Sokat voltam kint a kertben a nyugágyon a cicáimmal, és csak úgy elvoltam. Élveztem a napsütést, a tavasz illatát, a méhek döngicsélésének dallamát, az életet. 💗 Délután annyira elálmosodtam, hogy elvonultam szundítani egyet. Talán életemben nem aludtam még olyan jót!

Elérkezett a vacsoraidő, ám még ekkor sem vett erőt rajtam gyötrő éhség. Inkább teljesen rendben éreztem magam. És könnyűnek, felszabadultnak. A technikai böjtölés pedig talán még jobban tetszett, mint az ételek megvonása. Hiszen attól, hogy egy napig nem vagyok elérhető, még nem áll meg a világ! És én sem leszek kevesebb, nem maradok le az égvilágon semmiről.

Másnap egy csodálatos gyümölcstállal indítottam a napot, aztán ment minden a régi kerékvágásban.

Összességében, harmincnégy órányi nullkalóriás és “nullnetes” nap után kijelenthetem, hogy nagyon is megérte böjtölni, elcsendesedni, és biztosan meg fogom ismételni ezt a kúrát. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert igazán jótékony hatásai vannak.

Spirituális fegyelem - Böjtölés

Fikció

A minap egy barátunk megkérdezte Tibitől, hogy történt-e valami az anyósával. Tibi nem értette a dolgot. Mint kiderült, a barátunk párja olvasta a legutóbbi bejegyzésemet, és ebből gondolták, hogy valami rossz történt. No igen. A varázskarkötő című poszt egy novellapályázatra készült. Egyes szám első személyben írtam meg, gondolván, így talán jobban át tudom adni a mondanivalóját, az érzéseket. A körítés tehát elképzelt jelenet, ami viszont a megírására késztetett, az a bizonyos mondat volt, amit az anyuka mond a kislányának: “jaj kislányom, ez nem varázskarkötő”. Ez a mondat sajnos valóban elhangzott egy ismerősöm szájából. Pedig az, hogy képesek vagyunk meglátni, átélni, sőt teremteni a csodát, az már nem fikció, hanem tény. Merjük hát használni az erőnket, ami mindannyiunkban benne van!

A pályázatra egy másik írással is készültem (Türelem rózsát terem). Sikerült a dobogós harmadik helyet elérnem, melyhez egy oklevél és egy ajándékkönyv is járt. Ami azonban a legnagyobb értékkel bírt számomra, az a zsűri építő jellegű kritikája volt, amiből rengeteget tanultam. Hálás köszönet érte!

A varázskarkötő

A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.

A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.

Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?

Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?

Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.

Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.

Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.

Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.

Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.

Anya mindig csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.

Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!

Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:

– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.

Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.

Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:

– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?

Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:

– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.

Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.

A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…

Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.

...egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.

Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.

Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!

Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.

Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.