A varázskarkötő

A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.

A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.

Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?

Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?

Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.

Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.

Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.

Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.

Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.

Anya mindig csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.

Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!

Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:

– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.

Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.

Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:

– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?

Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:

– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.

Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.

A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…

Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.

...egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.

Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.

Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!

Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.

Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.