2020. április 25., szombat

A varázskarkötő


A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.
A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.
Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?
Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?
Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.
Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.
Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.
Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.
Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.
Anya mindig csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.
Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!
Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:
– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.
Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.
Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:
– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?
Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:
– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.
Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.
A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…
Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.
...egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.
Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.
Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!
Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.
Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.

2020. április 21., kedd

Türelem rózsát terem


Egyik nap…
Mindig is utáltam korán kelni. A délelőttös műszakokat csak kávéval bírom ki, de ma még az a nyavalyás kávéfőző is elromlott a munkahelyemen! Éppen ma, amikor hajnalban összevesztem Bencével. De hát a franc se tehet róla, hogy kómásan levertem a bögrémet az asztalról. Különben is, a pasim fetrenghet egész délelőtt, mert délutánra megy dolgozni.
Hajnal hatkor nagy nehezen elindultam, és csak azért nem késtem le a buszomat, mert árkon-bokron át szaladtam utána. Meg egy bazi nagy pocsolyán keresztül, hiszen mikor máskor romoljon el az idő, ha nem egy ilyen elcseszett napon!...
Csapzottan, zihálva kapaszkodtam a buszon. Érdekes, mi jutott eszembe. Alig múltam húsz, és kifulladok egy nyúlfarknyi futástól. Nem lesz ez így jó! Jövő hónaptól csak le kellene járnom az edzőterembe, ha már úgyis mindig megveszem a havi bérletet.
A munkahelyem felé közeledve egy kicsit az életemen is elméláztam. Pénztáros vagyok a Máv-nál. Nem ez az álommelóm, de még mindig nem igazán vágom, hogy mihez is kezdjek a jövőmmel.
Szóval, térdig sárosan rongyolok be a melóhelyre, egyenesen a kávéfőzőhöz, ahol is szembesülök a tragikus valósággal. Mármint, hogy nem működik a kávéfőző! Mindegy, sokáig úgysem sajnálhatom magam, mert be kell ülnöm a kasszába. Nem értem, hogy a mai világban hogy nem képesek az emberek megtanulni kezelni a jegykiadó automatát? Mondjuk, ha mindenki azt használná, akkor viszont nem lenne munkám.
Az első fél óra csendesen telt, egy-két utazni vágyó jött csak, és kivételesen azok sem hőbörögtek. Na de fél nyolc után megjelent az ablakom előtt egy vén szatyor, akitől kaptam az ívet rendesen! Bevallom, már akkor rossz érzésem támadt, amikor a pénztár ablakához lépett. Egy termetes vénasszony tornyosult előttem lila hajjal, kislibazöld műkörmökkel, öt kiló aranylánccal a nyakában, és szúrós tekintettel.
Kezdjük azzal, hogy nem is köszönt, csak türelmetlenül elhadarta, milyen jegyet kér. A létező legbonyolultabbat, persze: retúr, helyjegyes, számlára! Hát, bevallom, elsőre elcsesztem a dolgot. Éppen a kinyomtatott jegyeket ellenőriztem, amikor rájöttem, hogy a visszaútra nem adtam helyjegyet az IC-re. Amikor közöltem a hölggyel, hogy sajnos sztornóznom kell, mérgesen kifakadt:
– Nem hiszem el, hogy ilyen bonyolult dolog kiadni egy jegyet! Nahh, sejtettem én, hogy valami nem stimmel, mert máskor nem ennyit szoktam fizetni.
Majdnem kiszaladt a számon, hogy akkor miért nem szólt?! Persze mindig az ügyfélnek van igaza. Ezt a tanfolyamon belénk verték, így nyeltem egy nagyot, és még egyszer elnézést kérve korrigáltam a hibámat. Közben rém kínosan éreztem magam, és baromira frusztrált, hogy még csak vissza sem szólhatok! Csorgott az izzadság a hónom alatt, és éreztem, hogy lángol az arcom. Kínszenvedésem persze nem hatotta meg a “kedves” utast. Még távozóban is azt sipítozta, hogy micsoda hozzá nem értő csitriket alkalmaznak manapság.
A könnyeimet nyeldekeltem. Ez az incidens az egész további napomra rányomta a bélyegét.

Másnap, máshol...
Nem hiszek a véletlenekben. Ma reggel biztosan okkal sikerült jóval hamarabb kiérnem az állomásra, mint ahogy szoktam.
A pénztár ablakához léptem, és mosolyogva üdvözöltem az ismerős arcot. Az a fiatal lányka volt szolgálatban, aki a múltkor véletlenül rossz időpontra adott nekem jegyet. Persze előfordul az ilyesmi. Mondtam is este a férjemnek, milyen bájos volt szegény kislány, amikor zavarában elpirult.
Amíg a jegyre vártam, eszembe ötlött, hogy az üvegablak túloldalán ülő teremtés akár a lányom is lehetne. Nem mintha a gyermektelenségem miatt bánkódnék, hiszen tudatos döntés volt: vagy egy vállalatot vezetek, vagy a háztartást... Csak elgondolkoztam azon, hogy itt van egy önálló, csinos fiatal hölgy, aki immár megállja a helyét a világban. A szülei biztosan büszkék rá.
Talán a merengésem miatt nem tudatosult bennem, hogy máskor nem ennyit szoktam fizetni ugyanezért a jegyért. Mosolyogva figyeltem, mennyire koncentrál a lány, amint a kinyomtatott papírokat ellenőrzi. Összeráncolta a szemöldökét. Valami nem stimmelt.
– Ó, nagyon sajnálom, de a visszaútra nem adtam helyjegyet – pillantott rám bocsánatkérőn.
– Semmi baj. Ha utólag tudom megvenni, nekem az is jó.
Láttam rajta, hogy kissé bizonytalan.
– Ömm, ezt most le kell sztornóznom, és új jegyet kiadnom. Csak mivel kártyás fizetés volt… – a telefonjáért nyúlt, és hozzátette. – Bocsánat, de inkább felhívom a kolléganőmet, mert ilyet még nem csináltam.
– Persze – nyugtáztam a dolgot, bátorítóan rámosolyogva.
Kisvártatva közölte velem, mire jutott. A teljes összeg automatikusan visszautalásra kerül a számlámon, ám most újra ki kell adnia a jegyet.
– Szerintem most készpénzzel fizetek – nyitottam ki ismét a retikülömet.
– Elnézést kérek még egyszer – szabadkozott a kis hölgy. – Még nem tudok mindent.
– Ugyan, semmi baj! Belefér az időmbe, és amúgy sem áll mögöttem sor. Így legalább ezt is megtanulta.
Hálásan pillantott rám meleg, barna szemeivel.
– Köszönöm a megértését!
– Én is dolgoztam hasonló munkahelyen. Sajnos az emberek nem mindig gondolnak bele, hogy mennyire nehéz egy új rendszert megtanulni.
– Így van! – csillant fel a lány szeme, és hálásan elmosolyodott.
Másodszorra rendben ment minden.

2020. március 26., csütörtök

Együtt, egymásért


Fura, szokatlan, új helyzetbe kerültünk. Felborult az eddig megszokott életritmusunk. Bizonytalanság, félelem szaga terjeng a levegőben. Mégis, továbbra is az önzőséget látom a világban, és azt, hogy az emberek többsége a saját érdekeit nézi, a saját igazát hajtja; nem veszi figyelembe a másik érzéseit, véleményét. De hová vezet ez? Mit tehetünk?

Természetesen fontos, hogy mindent megtegyünk magunkért. Érdekes, hogy ebben a helyzetben még a szakemberek is azt szajkózzák, hogy együnk minél több zöldséget-gyümölcsöt. Hm. Hogyhogy egyikük sem tanácsolja a több kolbász, tojás és szalonna fogyasztását?... Tény, hogy ahhoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben támogatni tudjuk testünk működését, immunrendszerét, el kell hagynunk az állati eredetű termékeket, amelyek megbetegítenek, legyengítenek minket.

Testünk etetésén túl azonban az is sokat számít, hogy mivel tápláljuk az elménket, a lelkünket. Most különösen fontos lenne, hogy bátorítsuk, támogassuk egymást, és figyeljünk embertársainkra. Legyünk türelmesek egymással! Gondoljunk csak bele: sokan, akik egyedül vannak, mit nem adnának, ha magányukat enyhíthetnék. Hamarosan össze leszünk zárva családtagjainkkal. Amíg le nem cseng ez a járvány, addig további, szigorúbb intézkedéseket is bevezethetnek. Hiszen látjuk, hogyan zajlik ez a világ más pontjain. Nálunk sem lesz ez másként.

Eddig a pénz után hajtottunk, hogy lehetőleg minél több legyen. Volt időnk kiélvezni? Megosztottuk bárkivel is? Felajánlottunk belőle akár egy keveset is, önzetlenül? Az a helyzet, hogy a pénz nem segít a magányunkon. Pénzen továbbá nem lehet egészséget venni. Sem boldogságot. Sőt, egy pillanat alatt elveszíthetjük, ahogyan a biztonságot, a szabadságot is. És ha ezek elvesznek, mi marad? Mi az, amit nem lehet elvenni tőlünk?

Érdekes módon a szeretet olyan dolog, amiből minél többet adunk, annál többet kapunk vissza. És mivel ez a lélek tápláléka, fontos, hogy mindennap jóllakjunk vele, különben ahogyan a test, táplálék nélkül a lélek is elsorvad.

Próbáljunk meg hálásnak lenni mindazért, amink van. Becsüljük meg szeretteinket, amíg még mellettünk vannak! Élvezzük ki korlátlan szabadságunkat! Adjunk hálát a biztonságunkért és az egészségünkért! Fegyverkezzünk fel türelemmel, megértéssel, odafigyeléssel és szeretettel, mert csak így győzhetünk.

Mindenkinek tiszta szívből kívánok erőt, egészséget, türelmet, áldást!

2020. március 11., szerda

Nem tudok elfáradni!


Most komolyan. Az utóbbi hónapokban azt tapasztalom, hogy akármennyit pörgök, egyszerűen nem tudok elfáradni! Persze sejtem ám, hogy mitől van ez. Máris elárulom a “nagy titkot”. 😉

Közel másfél éve élek tisztán növényi étrenden. Hozzáteszem: teljes értékű növényi étrenden. Igyekszem elkerülni a feldolgozott, agyonmanipulált élelmiszereket, és a férjemmel magunknak készítjük el otthon az ételeinket. Így ténylegesen tudjuk, hogy mi kerül a szervezetünkbe. Mindemellett rendszeresen mozgok, és a lelki egészségemet is igyekszem megőrizni meditáció gyakorlásával.

Szóval, azt vettem észre magamon, hogy hiába vagyok talpon már hajnal 5-től egészen este 7-ig, 8-ig, egyszerűen nem érzem azt, hogy “húz az ágy”; vagy azt, amit régen elég gyakran, hogy úgy elfáradtam, mint a kutya, amelyik tízet fialt. 😅 Általában munka előtt otthon teszek-veszek vagy tanulok, aztán ledolgozom a nyolc órát, majd edzek másfelet, és hazaérve csak nézek körbe magamon, hogy mit tudnék még csinálni. 😃

Meggyőződésem, hogy az életmódunk döntően befolyásolja egészségi, fittségi állapotunkat, közérzetünket, teljesítőképességünket, de még azt is, hogy milyen gyorsan tudunk regenerálódni, gyógyulni.

Kizárólag a pozitív előnyeit tapasztalom annak, hogy elhagytam az állati termékeket, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármiben is hiányt szenvedek. Nem élem meg lemondásként ezt az életmódváltást, hiszen amellett, hogy egy új és csodálatos kulináris ízvilág tárult ki előttem, büntetlenül ehetek annyit és akkor, amennyit és amikor csak jólesik, hiszen a testem tartani tudja a számára legmegfelelőbb súlyt.

Mit gondolsz, megér annyit a dolog, hogy kipróbáld a növényi étrendet?

2020. február 29., szombat

E-mentes szakácskönyv


Testünk egy csodálatosan működő “biogépezet”. Ahhoz, hogy megőrizzük tökéletes egészségünket, és elérjük maximális teljesítőképességünket, nem mindegy, hogy milyen üzemanyaggal tankoljuk fel nap mint nap. Igaz ugyan, hogy szervezetünk képes megbirkózni a káros környezeti hatásokkal - egy ideig -, mégis érdemes egy kis odafigyeléssel segíteni azon, hogy ne a folyamatos méregtelenítésre pazaroljuk el energiáink nagy részét, amelyet arra is fordíthatnánk, hogy megéljük az élet szépségeit, méghozzá tökéletesen működő testünkben.

Tény, hogy az élelmiszeripar a minél hosszabb eltarthatóság, a kívánatos küllem, a csábító és függőséget okozó ízélmények kiváltása érdekében élelmiszer-adalékanyagokat használ. A kényelemnek és élvezeteknek azonban ára van. Az ipari gyártás során túl sok behatás éri a nyersanyagokat, amelyek jelentős mértékben veszítenek értékükből, mire a tányérunkra kerülnek.

Mit tehetünk saját és szeretteink egészségének megóvása érdekében?
Mindössze egy kis előzetes információgyűjtés, tudatos tervezés, valamint hatékony szervezés kell ahhoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben elkerüljük az E-számokat, amelyeknek sajnos jelentős egészségkárosító  kockázata van.

Ez a könyv bebizonyítja nekünk, hogy a reformkonyha könnyen elérhető alapanyagokkal dolgozik. Új recepteket kipróbálva változatosságot csempészhetünk életünkbe, és bizony még időt is spórolunk!
Az új, egészségtudatos konyhaművészet kialakítása jó szokássá tehető, amely észrevétlenül rutinná válik, megkönnyítve mindennapi életünket. Nem kötelező egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot vennünk a gasztronómia világában. Már azzal is sokat tehetünk egészségünkért (és a környezetünkért), ha a recepteket alkalmazva beiktatunk egy-egy “növényi napot”, amikor kímélő, rostban és vitaminokban, ásványi anyagokban bővelkedő ételek kerülnek asztalunkra.

E kötet 20 év tapasztalata, több hónap munkája és sok kutatás, kísérletezés eredményeként született meg Bánfi Ibolya vegán séf, diplomás életmód- és táplálkozási tanácsadó, valamint Tóth Gábor okleveles élelmiszeripari mérnök és táplálkozáskutató közreműködésével.

Egy kis extra: húszféle fűszer jótékony hatásaival ismerkedhetünk meg a könyv által. 

2020. február 8., szombat

Valamit valamiért


41 percért cserébe sok-sok kérdésre kaphatsz választ, ami után jó eséllyel elindulsz egy olyan úton, amely eljuttat a legcsodálatosabb önvalódhoz!

Én már nem csak az alapján jelentem ki, mennyire egészséges és milyen könnyedén megvalósítható teljes értékű növényi étrenden élni, amiket eddig olvastam és láttam, hanem saját tapasztalatból tudom. A betegségek elkerülnek (vagy ha utol is ér valami, sokkal-sokkal hamarabb gyógyulok), az energiaszintem hihetetlen módon megnőtt, boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, könnyebben tanulok, és még sorolhatnám. És igen, ez akkor is működik, ha az ember fizikai munkát végez. A férjem is ezt az étrendet követi már egy éve, és amellett, hogy rendbejött az emésztése, neki is megnőtt az energiaszintje. Azt tervezi, hogy csatlakozik hozzám, és hetente kétszer eljár velem kickbox edzésre. 😃

Ismerkedj bátran ezzel a dologgal, nézz utána, tapasztald meg, mert ezzel csak nyerhetsz. 💗
Legyünk hősök!
(magyar felirat is van hozzá)

2020. február 1., szombat

Minden számít


Egy különlegességet hoztam Neked. Bízom benne, hogy ki tudsz szorítani másfél órát az életedből, és képes leszel arra, hogy befogadd a film mondanivalóját. Minden számít.