2018. október 22., hétfő

Lilike emlékére


Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább

2018. október 16., kedd

Beszélgetés Bauer Barbarával


Szavakkal nehéz kifejezni, mennyire boldog voltam, amikor október 05-én a köröstarcsai Szabó Károly Művelődési Ház és Könyvtárban én beszélgethettem Bauer Barbara írónővel könyvekről, alkotásról, életről. 😌

Bevallom, izgultam a közönségtalálkozó előtt, hiszen még soha nem interjúvoltam meg senkit. Sokat segített azonban, hogy előtte való nap elmentem a Mezőberényben rendezett író-olvasó találkozóra, amelynek végeztével - amikor már csak a könyvtár dolgozói maradtak ott -, szépen lehuppantam az írónő mellé, és bemutatkoztam neki. Annyira kedves és közvetlen volt, és olyan jól elcsevegtünk, hogy rögtön elszállt minden félelmem. 😇 Tudtam, hogy jól fog sikerülni a beszélgetésünk. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy alaposan felkészültem ám! Amint felkért a tarcsai könyvtár erre a csodálatos feladatra, minden szabad percemet az írónő munkásságának és életének megismerése töltötte ki.

Szívből tudom ajánlani Bauer Barbara könyveit minden olyan kedves olvasónak, aki felhőtlen szórakozásra vágyik (Légikisasszonyok trilógia); aki szívesen kalandozik a múltban (A leggazdagabb árva); aki szeretne többet megtudni az élet nagy dolgairól (Vakrepülés, Elsuttogom százszor); vagy aki szereti, ha megérintik a lelkét, és érzéseket csalnak ki belőle (Az élet hangja; Porlik, mint a szikla).

Ami külön meglepetést okozott, és igazán jólesett, az a következő ajándék volt az exkollegináim részéről egy kedves és finom figyelmesség formájában:

A találkozóról sajnos nem készült videófelvétel, ám fotók formájában hál’ Istennek meg lett örökítve ez a csodás élmény.

Kis kedvenceim:

Ami a telefonommal készült:
 

A mezőberényi találkozó egy-egy pillanata:
 

 

 

2018. október 8., hétfő

"We are the champions, my friends"


Új címkét nyitottam. Kissé rendhagyó lesz a tartalma, ugyanis az ebben szereplő bejegyzések nem szövegek lesznek, hanem videóklipek. 😃

Imádok alkotni! 😊 Mint kiderült, nem csak írni szeretek, hanem fotózni, kamerázni is, majd az ebből készült anyagokat feldolgozni. Boldogsággal és izgalommal tölt el, amikor egy-egy témához kiválaszthatom a zenét, majd férjem mellé kuporodok a számítógép előtt, és közösen összerakunk egy klipet. Ugyanis Tibim az én technikai hátterem. Ráadásul igen jó füle van ahhoz, hogyan vágjuk meg a zenéket.

Büszkén mutatom hát be legelső szerzeményünket, amelyet a Mezőberényben rendezett, “Triatlon Kóstoló” nevű rendezvényen készült anyagból készítettünk.
We will rock you!

2018. szeptember 23., vasárnap

Béke poraidra, Magyar Helyesírás


Az idei nyaralásunkra vettem magamnak egy Wellness és egy Psziché nevű újságot. Az egyikben megláttam valami borzalmas dolgot! A “Story napfény” című lapot reklámozták benne, amelyen ez a szalagcím virított nagy betűkkel:
“A lányom megálmodta, kis testvére lesz.”

Na most ez a mondat azt jelenti, hogy a gyerkőc kisnövésűként fog megszületni. Legalábbis alacsony lesz. Ha ugyanis egy családba másodszor készül ellátogatni a gólya, csőrében az új poronttyal, akkor az elsőszülöttnek kistestvére lesz. Milyen kár, hogy a tisztelt újságírók nincsenek tisztában ezzel a különbséggel. 😞

Nem ez az egyetlen példa létezik, ami az utóbbi időben elkeserített (meg persze fel is bosszantott). Úton-útfélen belebotlok ebbe a nemtörődömségbe (avagy tudatlanságba). Egy autómosó hatalmas táblán hirdeti: “Folt mentes száradás”. Egy étkezde ily’ módon csábítja vendégeit: “Villás reggeli”. Egy művelődési ház így árulja programját: “Belépő jegy”. Egy büfé előtt állva a táblán ezt olvasom: “Meleg Szendvics” (így, külön és nagy kezdőbetűvel írva). Borzasztó! 😩

Örök “kedvencem” mégis a jólesik és jól esik formák keverése. Ha valamit élvezek, az jólesik. Ha szakad az eső, mint az állat, akkor jól esik. Különösen elszomorít, amikor újságokban, könyvekben ennek a helytelen használatával találkozok.

Engedd meg kérlek, hogy hasonló stílusban meséljem el egy napomat. Mármint úgy, hogy cseszek a helyesírásra. Aztán mire a végére érsz a beszámolónak, eldöntheted, hogy zavaró volt-e a töméntelen hiba, esetleg elszomorított, vagy éppenséggel teljesen rendben volt így is.

Reggel az ébresztő órám keltett. Bekaptam pár falatot: zab pelyhet tejes kávéval. Elindultam munka helyemre. Gőz erővel dolgoztam egész nap. Ebéd időben akadt egy kis vész helyzet. A főnök asszony elájult. Megpróbáltam újra éleszteni. Sikerrel jártam, így mire megérkezett a mentő autó, magához tért. Elmondta, hogy hetek óta fogyó kúrázik, és három napja nem is evett semmit. Agy vérzést kapok az ilyen nem törődöm emberektől!
Lejárt a munka időm, kiléptem az épületből, s feltettem nap szemüvegemet. Meleg volt, ezért vettem egy hűsítő jég krémet. Haza buszoztam, átöltöztem, bekentem magam nap tejjel, és elkocogtam az öt kilo méterre lévő kondi terembe. Az edzés tervemben egy kis súly emelés szerepelt. Otthon lezuhanyoztam, bekentem magam test ápolóval. Vacsorára ton halat ettem jég salátával, desszertként pedig ét csokit. Fog mosás után száj vízzel is öblögettem. Leültem író asztalomhoz, bekapcsoltam a számító gépemet, és a face bookon írtam néhány ismer ősömnek.
Lefekvés előtt éjjeli szekrényemre készítettem vizes poharamat, majd kellemesen elfáradva kis párnámra hajtottam a fejemet.

2018. szeptember 10., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Negyedik nap


Nem vagyok koffeinfüggő. Inkább úgy mondanám, hogy rituálé-függő vagyok. Éppen ezért, mielőtt még kijelentkeztünk, és elindultunk volna reggelizni a Hegyipatak Panzió éttermébe, leültem az étkezőben, és kényelmesen elhörpöltem szokásos reggeli kávémat, néhány darab keksz társaságában.

Lehurcoltuk motyóinkat az autóhoz, rendeztük a számlát, majd elkocsikáztunk reggelizni. Falatozás közben igyekeztünk magunkba szívni - a kolbászos-sajtos omlett finom illatán kívül - a táj szépségét, a környező fák zöldjét, a friss levegőt.

Egy “kis” kitérővel indultunk haza, ugyanis előbb elkanyarodtunk Nyíregyházára, hogy megmutassuk magunkat a családomnak. Túl sokáig nem maradhattunk, hiszen aznap egy újabb közel négy órás út várt ránk.

Teli hassal és zsúfolásig megpakolt autóval (a szüleim szívüket-lelküket ideadják nekünk minden alkalommal💝) indultunk el szeretett fészkünk irányába. Nagy öröm volt begurulni a kapun. Csak bedobáltuk a házba a cuccokat, és már mentünk is ki az állatkáinkhoz egy kiadós szeretet-cserére. Tornádó kandúrkánk addig nyávogott a teraszon lévő asztalon, amíg mindketten oda nem mentünk Tibivel, hogy agyonsimogassuk. Persze közben Lilibogyó ott ugrándozott a lábunknál, és Pupillácska is dorombolva sertepertélt körülöttünk. 💗😌

A kipakolást nem vittük túlzásba, csak a legfontosabb dolgokat rendeztük el, hiszen másnap még mindketten szabadságon voltunk. Bőven akadt időnk kimosni és elrámolni a cuccainkat.

Ennyi volt hát a négynapos nyaralásunk beszámolója. Ehhez a bejegyzéshez nemigen tudok galériát mellékelni, hiszen tulajdonképpen csak a hazafelé vezető sík tájat tudtam volna megörökíteni. 😅

2018. szeptember 3., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - harmadik nap


Ezen a szép napon férjemmel ellátogattunk a Siroki várba, amely hazánk egyetlen barlangvára.

Nem állíthatom, hogy egy egész hegyet kellett megmásznunk célunkig, ám elég rendesen megizzasztott az emelkedő, mire feljutottunk. Legalábbis engem. 😅

Örülök, hogy korán kelő pacsirta típusok vagyunk mind a ketten, mert mire körbebóklásztunk a várban, és indultunk visszafelé, a tömeget éppen elkerültük.

A nap további részében a közelben lévő Szépasszony völgyébe látogattunk el. Ez a hely megdobogtatta a szívemet, hiszen kedves emlékek fűznek hozzá. Éppen tíz éve nyaraltunk ott a barátnőmmel, Melindával. Fiatalok voltunk, szinglik, életvidámak, bohókásak, szóval egy szuper hetet töltöttünk ott el. Na de nyomás vissza a jelenbe!

Ebéd előtt betértünk egy ajándékboltba, ahol sikerült az összes szerettünknek találni valami kedves kis emléktárgyat.

Étkünket a Nótafa nevű étteremben fogyasztottuk el, igen jóízűen. Röstellem, de mire észbe kaptam volna, már a harmadát is befaltam az ebédemnek, így képen sajna nem tudom megmutatni, micsoda kulináris műremeket választottam magamnak. Csülökpörköltet kértem tócsniban. Annyira finom volt, hogy azt nem is nagyon tudom szavakba önteni. Édesanyám főztjére emlékeztetett, aki mindig isteni ételeket készített a családnak!

Időben még mindig jók voltunk, épp csak a délutánt kóstolgattuk. Úgy döntöttünk hát, hogy elkocsikázunk a Kékes-tetőhöz, körülnézni szép hazánk legmagasabb pontján. Alföldi betyárok lévén igencsak kifárasztott minket a szerpentines úton való vezetés, ahol módfelett nagy koncentrációt igényel a jármű kezelése. Ám a környező táj látványa igencsak kárpótolt minket. Csodaszép volt! 😊

Kora este értünk vissza szállásunkra, így vacsora után ismét volt időnk bóklászni a környéken.

Idejében tértünk nyugovóra, hiszen tudtuk, hogy másnap módfelett hosszú út vár még ránk.

2018. augusztus 27., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Második nap


Tulajdonképpen ez a nap is az utazásról szólt, csak éppen gyalogosan.

Reggel frissen és kipihenten ébredtünk, készen a nagy kalandra! Miután megreggeliztünk, gondosan összekészítettük hátizsákunkat, amelybe többek között egy flaska jó kis C-vitaminos-kollagénes koktél is került.

A cél az volt, hogy Parádsasvárról eljussunk Galyatetőre, ami kevesebb mint 5 km-t jelentett. Pontosabban 4,8-at. Nem tűnik soknak. Kivéve akkor, amikor az ember ezt a távot szinte végig hegymenetben teszi meg. Fölfelé!! 😅 Komolyan mondom, a végére úgy éreztem, mintha öt kilométeren át lépcsőztem volna.
Na de haladjunk szépen sorban.

Alig indultunk el, már vettem is elő a fényképezőgépet. Nyomom a bekapcs-gombot, semmi. Kissé bosszúsan ezt dünnyögtem a férjemnek: “Nahh, vehetünk egy új gépet!” Tibi nyugodtan csak ennyit kérdezett: “Visszatetted az aksit?” Ú… hát azt nem tettem vissza. 🙈 Az történt ugyanis, hogy még előző este felraktam töltőre az akkumulátort, ügyesen felkészülve ugye a nagy túrára, ám reggel csak a fényképezőt markoltam fel. Az aksi nélkül persze. Hurrá, legalább nem a gépnek volt baja! Bosszankodhattam volna, de minek? Nálam volt a telefonom, azzal is remek felvételeket tudtam készíteni.

Nem tagadom, piszkosul ki tud fogni rajtam az emelkedő. A lábam bírná is az iramot, csak sajnos a tüdőm és a szívem eléggé harcedzetlen. Mivel számomra a hegymenet tényleg nagy megpróbáltatás, ezért férjem és közöttem a következő párbeszédek hangzottak el (természetesen én mindig egy kicsikét le voltam maradva):
Én: Mikor lesz pihenő?
Tibi: Mit akarsz pihenni öt kilométeren, itt a szúnyogok között?

Én, meglátván az újabb emelkedőt: Úristen!
Tibi lazán: Mi van? Akkor látnád, még mi van itt!

Tibi vigyorogva: Szedd már össze magad, így kidögleni két kilométer után!
Én: Ez az összeszedett állapotom.

Tibi, miután újfent be kellett várnia engem: Hát komolytalan vagy! (mosolyogva persze)
Én, arra célozván, hogy ő öt évvel fiatalabb tőlem: Jól van na! Neked öt év előnyöd van!
Tibi: Hagyd már azt az öt évet!
Én, dacosan: Nem, nem hagyom! 😂

Én, félúton, csapzottan: Asszem most nem mernék tükörbe nézni.
Tibi, kézen fogva engem: Na gyere, ne lopózz mögém!

Tibi, miután megálltunk szusszanni: Eddig három kilométert jöttünk. Ha meg kellene saccolni, úgy négyszáz méter szinten.
Én, két lihegés között, rezignáltan: Szerintem pedig öt kilométert jöttünk fölfelé.

Egyébként nem is tudom, mit gondoltam. Hogy jutok a hegytetőre fölfelé?... 😏

Nagyon édes volt a férjem, hiszen az utolsó másfél kilométeren szépen kézen fogott, és minden szeretetével és biztatásával vezetett fölfelé. Sokat jelentett a támogatása, mert addigra teljesen ki voltam purcanva, és a szénhidrátraktáraim is kimerülőben voltak.

Összesen kereken két óránkba telt, amíg felértünk Galyatetőre. Nyilván az is visszavetette “kissé” a haladást, hogy folyton fotóztam meg kameráztam; és persze olyankor is lassabban lépkedtem, amikor kezemben zsebnoteszemmel, bőszen jegyzeteltem a blogba való anyagot. 😁

Egyébként végig olyan hihetetlen mértékben szakadt rólam a víz, hogy lelki szemeimmel láttam, ahogyan az izzadságom sebesen száguldó patak formájában hömpölyög lefelé a hegyről. 😅

Sikeresen felértünk tehát a hegytetőre, ami Internet bácsi szerint Parádsasvár-Galyatető között 657 méter szintet jelent. Ott szépen megebédeltünk. Már csak pár lépés volt hátra a kilátóig, ahová sajnos nem tudtunk felmenni, mert a franc se gondolta, hogy egy hegymászásnak aprópénzzel érdemes nekiindulni! Na de ezzel szembesültünk:

Éppen ez okból, engedd meg kérlek, hogy adjak néhány jó tanácsot arra vonatkozóan, mi kerüljön a hátizsákodba, ha túrázni indulsz: kézfertőtlenítő, sebtapasz, bicska, arctörlő kendő, zsepi, szúnyogriasztó, esőkabát, naptej, váltózokni, kalcium és magnézium pezsgőtabletta, sok-sok víz, és persze aprópénz!

Lefelé már gyorsabban haladtunk: 1 óra 15 perc alatt lent is voltunk. Úgy félúton elkapott minket egy futózápor, de a fák takarásában nem nagyon kottyant meg nekünk a lezúduló égi áldás.

Ügyesen visszaértünk az apartmanba, ahol egy utolsó próbatétel várt rám. Meg kellett másznom még ezt is!! 😆

Egy jóleső zuhany és egy alapos kullancsátvizsgálás után elsétáltunk a közeli Hegyipatak Panzió éttermébe. Kéz a kézben, persze. 👫💗

Mindenekelőtt a túra során elvesztett folyadékot és ásványi anyagokat kellett pótolnunk, ezért mindketten sört rendeltünk. Levesre is vágytunk, és bizony nem bántuk meg választásunkat: igazán finom, házias jellegű levest kaptunk, méghozzá meglepően bőséges adagot. Még jó, hogy kiéhezve mentünk oda, mert bizony csak így tudtuk ezt a mennyei bőségtálat is elpusztítani:

Mondjuk, mindezek után nem is csoda, hogy beütött a kajakóma, és visszatérve szobánkba, délután szunyókáltunk egy jót.

Levezetésképpen estefelé sétáltunk egyet a környéken, majd megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk.