Kapcsolatok

Amikor egy férfi utál

Most őszintén! Te szívesen maradnál meg egy olyan házban, ahol folyton lekurváznak? Vagy ahol dühös indulattal, fröcsögve beszélnek rólad? Egy ilyen helyre magaddal vinnéd valaha is a barátaidat?

Tudod, eleinte szívesen jártam Ferihez. Rendezett volt az otthona, ő is adott magára, és a munkahelyén is minden rendben volt. Aztán jött ‘Az A Nő’. És mindent tönkretett.

‘A Nő’ követelőző volt és folyton elégedetlen. Egyre többet és többet akart. Mindenből. Feriből is. A szerelem pedig olykor érthetetlen tettekre sarkallja az embert. (Legalábbis a külvilág számára érthetetlen dolgokra.) Feri hanyagolta a munkáját, állandóan beteget jelentett, de ha ott is volt a munkahelyén, akkor is a telefonon lógott egész nap, és ‘Azzal A Nővel’ bájcsevegett. Persze hogy kirúgták.

Sajnos a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Nem volt többé maradásom abban a házban. És ekkor beköltözött ‘A Nő’, mondván, hogy majd ő ráncba szedi Ferit. Majd együtt átvészelik a helyzetet. Kitalálnak valamit.

Az a helyzet azonban, hogy mivel egyikőjük sem becsült meg engem, a segítségem nélkül egyre nehezebb lett az életük. Talán, ha őszinte örömüket fejezik ki, amikor néha betoppantam hozzájuk, akkor gyakrabban mentem volna. És vittem volna a barátaimat is. Közösen valóban megoldottuk volna a problémákat. Nem azt mondom, hogy imádniuk kellett volna, vagy bálványozni engem, de ha egy kis szeretetet, egy csepp megbecsülést kaptam volna, akkor maradok, és kihúzom őket a pácból.

Oké, akkor most őszintén! Te szívesen mennél egy olyan helyre, ahol folyton lekurváznak?...

Amikor egy nő sír miattad

Érdekes, hogy a dolgok milyen észrevétlenül tudnak elromlani. Eleinte remekül megy minden, boldogságban, összetartásban, ám egy idő után mintha törvényszerű lenne az emberek életében, hogy természetesnek veszik a jólétet, a kényelmet, és emiatt elfelejtik a legfontosabbat: hálásnak kellene lenniük mindazért, amijük van.

Ágival eleinte nem volt semmi baj a kapcsolatunkban. Elvoltunk. Megelégedett velem. Aztán szép lassan elfelejtette, hogy észrevegyen, amikor ott vagyok, netán örüljön nekem.

Nem tudom, mi okozta nála a törést, de egyszer csak megváltozott a viszonya hozzám. Figyelni kezdte, mennyit vagyok nála. Meddig maradok. Mennyit adok magamból. Egyre nagyobb igényei lettek. Egyre többre és többre vágyott. Sóvárgott.

Egy időben magammal vittem a haverjaimat is. Ám igencsak kellemetlen volt, amikor Ági sírva fakadt, és túldramatizálva a helyzetet, a kilátástalan élete miatt panaszkodott. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az egyik bőgőrohama közepette rám fogta, hogy miattam nem lehet gyereke! Na, nekem ekkor lett elegem az egészből. Rám hárította a felelősséget, miközben nem vette észre, hogy az ő hozzáállása változott meg. Már nem becsülte azt sem, amit tőlem kapott. Nem volt érte hálás. Akkor miért is adtam volna neki többet? Hisz’ tudod: “Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.”

Amikor egy gyerek fél tőled

Szeretem a gyerekeket. Sajnos azonban a felnőttek rossznak állítanak be előttük. Minden baj forrásának titulálnak. Persze, hogy a kis krapekok félnek tőlem.

Nagyon sok családot meglátogattam már, és gyakran odáig fajult a dolog, hogy a szülők miattam kezdtek el veszekedni. Ami a legszörnyűbb, hogy a gyerekük előtt. Aki csak nézett rémülten, és az a kép alakult ki a fejében, hogy én velejéig romlott vagyok, és ha megjelenek náluk, abból csak baj lesz és veszekedés. Sőt, olyanokat is mondtak már rólam, hogy aki szeret engem, az csak rossz ember lehet. És én nem értem, miért.

Pedig én őszinte, segítő szándékkal látogatom a családokat. Nem elvenni akarok tőlük, könyörgöm! Éppen hogy adnék. Adnék magamból, amennyit csak lehet. Amit jó szívvel, örömmel fogadnának.

Csakhogy a legtöbb helyen azt hangoztatják a kisgyerekek előtt, hogy engem nem szabad túlságosan megszeretni. Pedig igenis fontos vagyok, és közismert! Ám még az iskolákban is tabunak számít, hogy beszéljenek rólam. Nem illik.

Csoda hát mindezek után, hogy a gyermek nem tud velem kialakítani egy egészséges, baráti kapcsolatot felnőtt korára? Csoda, ha ő is ezt adja majd tovább a saját gyerekeinek?

Esélyem sincs, hogy megszeressenek. Mert nincs, aki megtanítaná nekik, hogyan kell engem szeretni.

Amikor egy család széthullik miattad

Egyre inkább kezdtem magam úgy érezni, mint egy nagyon távoli rokon. Mint valami undok nagybácsi, aki előtt vonakodva nyitnak ajtót, és nem szívesen tárják ki a szívüket sem. Paliék sem engednek már be a házukba. Pedig eleinte családtagként bántak velem, és megbecsültek. Jó barátok voltunk. Aztán jött a gyerek.

Gréta a szülés után teljesen megváltozott. Azelőtt adott magára, mosolygós volt, gyakran nevetett. Még szinte most is hallom csilingelő kacaját. Örült az életnek, és örült nekem is. Aztán jött a gyerek, és ő kialvatlanul, lomposan, csapzottan, lebiggyedt szájjal mászkált a lakásban. Már nem örült nekem, de úgy vettem észre, hogy semmi másnak sem. Egyedül a kisbaba körül forogtak a gondolatai. Követelőző lett. Amikor náluk voltam, mást sem  hallottam, mint hogy “Pali! Pelenka kell, meg tápszer, meg majd vegyél hazafelé egy új cumisüveget, át kell alakítani a gyerekszobát is. Jaj, a kicsi már megint kinőtte a rugdalózót! Pali, nem érted, hogy muszáj meleget csinálni a lakásban, nehogy megfázzon szegény?” Meg ilyeneket. Nem is értem, Pali hogy bírta ezt hallgatni nap mint nap. Szegény alig győzte írni a listát, és beszerezni a holmikat. Ő is egyre feszültebb lett. Ő sem tudott már örülni nekem. Csak dolgozott látástól vakulásig. Mi hárman már nem voltunk olyan jó spanok, mint régen. Olyan lettem, mint egy távoli rokon, akitől annyira eltávolodtak, hogy már nem láttak szívesen. Amikor ott voltam, akkor is folyton csak szidtak. Hát leléptem.

Nem tudom, mi lehet most velük. Talán ha megbecsülnek, segíthettem volna.

...és ahol szeretnek

Szerencsére azért vannak barátaim szép számmal. Olyanok, akik örülnek, ha látnak, és akkor is hálásak a látogatásomért, amikor csak rövid időre ugrok be hozzájuk, a barátaim nélkül.

Az ilyen embereknél annyira jól érzem magam, hogy egyre szívesebben és egyre gyakrabban látogatom meg őket. És viszem a spanokat is. Hiszen jól bánnak velünk. Minden apró kis segítségünket megköszönik. Azt is, amit mások amúgy természetesnek vesznek.

Szeretem a hálás embereket, akik elégedettek azzal, amijük van, és akik szívesen látnak otthonaikban. Ilyen helyekre örömmel megyek. Na de nézzenek oda, hiszen most jut csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Üdvözöllek, én vagyok a pénz.