2017. szeptember 23., szombat

Álsör tasakokban


Erőt veszek magamon, és megpróbálok nem rábeszélni senkit, hogy donor legyen.😅 Egyszerűen csak leírom, miért szeretek “plazmáskodni”.

Még nyáron történt, hogy a békéscsabai Pláza felé igyekezve megpillantottam a Vérplazma Központ épületét. Lelkesen hirdette rajta a felirat, hogy “Plazma Center”, és én először azt hittem, ez valami tévéket árusító bolt.😂

Aztán jobban megnéztem, de még mindig nem lettem okosabb, ezért otthon rákerestem az Interneten, mi is ez a vérplazma-donor dolog. A tájékozódás után kedvet kaptam, hogy segítő vénámat nyújtsam, ezért időpontot kértem első vizsgálatra. Miután hál’ Istennek alkalmasnak nyilvánítottak, első ízben helyezkedhettem el egy ilyen, meghökkentően kényelmes ...minek is nevezzem? Ülő-, vagy fekvőalkalmatosságnak? Szóval egy ilyenben:

Maga a procedúra tulajdonképpen olyan, mint egy mezei véradás, kivéve, hogy “kicsivel” tovább tart (jó fél óra maga a ferezis művelete), és a tasakba érkező termék vészesen hasonlít a frissen csapolt sörre. Hab nélkül persze. Vér-beli könyvmoly lévén mindig viszek magammal olvasnivalót, hogy jobban teljen az idő. Bár az idő ténylegesen valószínűleg nem telik jobban, csak úgy érzem, mivel nem unatkozom, és nem is értem, miért mentem most ebbe bele…😄

Mindössze egy órácskát kell a segítségnyújtásra szánnom az életemből alkalmanként, de nekem bőven megéri, mert igazán jól érzem ott magam! Az ott dolgozók roppant kedvesek, már második alkalommal úgy éreztem, mintha egy baráti közösségbe mennék.

Az első sikeres ferezisem után annyira lelkes voltam, hogy gondoltam, megpróbálok toborozni egy-két embert. Tettem egy próbát az ismerőseimnél, ám sajnos rögtön vad ellenállásba ütköztem, sőt, még le is lettem hurrogva! Megkaptam ugyanis, hogy ha rendszeresen adok plazmát, akkor majd jól besűrűsödik a vérem. Ezen a ponton hagytam fel végérvényesen a toborzással, ugyanis nekem az agyam sűrűsödik be az ilyen okosságoktól. 😜

Persze jogos, mindenben van kockázat. Abban is, ha repülőre szállsz, mert lezuhanhat (vagy ami még rosszabb, soha többé nem tud lejönni a gép a fellegekből); akkor is az életedet kockáztatod, ha kocsiba ülsz. Sőt, szerelembe esni is kockázatos, mert mi van, ha történik valami rossz dolog az illetővel, és te magadra maradsz a fájdalmaddal?

Igen, megértem, persze. Van, aki nem mer repülőre szállni. Van, aki nem mer vért adni. De ami a legrosszabb, van, aki nem mer szeretni...

2017. szeptember 17., vasárnap

Töktolvaj a kertünkben


Tegnap délután nagy lazán kimegyünk a férjemmel a kertbe, hogy megtekintsük, hogy áll a tökünk. Már úgy értem, az elvetett sütőtökünk hogyan fejlődik? Nézzük a hűlt helyét, és kissé meghűl bennünk a vér, ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy valami rejtély folytán köddé vált az a jószág, vagy betévedt hozzánk egy mutáns nyúl, esetleg kecske, vagy pedig a környéken egy éretlen-tök tolvaj garázdálkodik?😅 Nézünk értetlenül egymásra, majd körbejárjuk a kertet, közben fejünkben körvonalazódik egy magyarázat. Nem, nem a cica vitte el, hanem a kutya! De miért? És hová rejtette? Mivel mutáns-nyúl vagy kecskenyomot nem találunk, meg tököt sem, így fogom magam, a kutyaól előtt négykézláb ereszkedem, és bekukkantok, miközben Bogár kíváncsian a képemhez dörgöli nedves orrát. Szóval bekukkantok és felröhögök, de úgy, hogy még a hatodik szomszéd is hallja! Ott feküdt szépen békésen a félérett sütőtök Bogár házában a plédecskéjén.😂 Továbbra is rejtély, hogy milyen indíttatásból csente el a tököt az a szőrmók. Unatkozott, és kellett neki valami kihívás? Vagy nem találta kedvenc rongyocskáját, ám hiányzott neki egy hálótárs? Azt hiszem, ez örök rejtély marad. Egy fotóval viszont sikerült megörökítenem kutyánk magánakciójának az eredményét (amin persze ártatlan képpel néz a gazdira).💗

2017. szeptember 9., szombat

Bandukolás 13 km-en át


Szeretett férjemmel azzal indítottuk a szeptemberünket, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. Másodikán, szombaton ugyanis felkerekedtünk tizenöt turistatársunkkal, és elindultunk Romániába, a Bihar-hegység felé, hogy mozogjunk “egy kicsit”.

A hosszú útra való tekintettel meglehetősen korán keltünk. Mivel azonban hozzá vagyunk szokva a hajnali keléshez, “reggeli” recsegős varjúhangomon megszólalva rezignáltan konstatáltam a következő tényt, amelyet egyébként csík szemmel olvastam le a mikró kijelzőjéről: “Ehh, még csak négy óra van.” 😂 Majd betettem a kávémat melegedni.

Pár falat reggeli után - amelyet a kandúrkánk kaját követelő vernyákolása tett hangulatosabbá - elláttuk az állatkáinkat (1 db kutya, 2 db cica, 10 db tyúkocska), majd motyónkat felnyalábolva elhagytuk a terepet. Köröstarcsaiak lévén még át kellett kocsikáznunk Mezőberénybe, hiszen onnan indult a kisbusz fél hatkor.

Utazunk-utazunk, egyszer csak 6:15 lett, és megérkeztünk a határhoz. “Méhkerék”, olvastam a feliratot, mely szóösszetétel igen megtetszett nekem. De most nem ez a lényeg.😊

Szerencsére hamar átjutottunk külföldre, így folytathattuk utunkat. Nyolckor ránéztem az órámra, hát még mindig csak utaztunk, de legalább már a hegyek egyre közeledtek felénk! Addigra igencsak benne volt a boogie a lábamban, alig vártam, hogy nekivágjunk a túrának!

Miután ügyes sofőrünk felkacskaringóztatott minket a gyönyörű kilátást nyújtó szerpentinen, sikeresen leparkoltunk az ezeregyszáz méter magasan lévő biharfüredi Hotel Iadolina előtt. Nem állítanám, hogy úgy ugráltunk ki a kisbuszból, mint a jól képzett kommandósok, hiszen az út közbeni pihenő ellenére is elcicásodtunk, ezért csak - úgymond - komótosan kikászálódtunk a járműből.😅

Némi nyújtózkodást követően (amelyet bármely képzett jógaoktató büszkén nézett volna végig) felcihelődtünk, és fél tízkor végre-végre nyakunkba vehettük az erdőt. Meg pár perc múlva az esőkabátunkat is… Természet Anyánk kegyes volt hozzánk, hiszen mindössze úgy negyed órácskáig áztatott minket az égi zuhannyal, onnantól pedig pompás időjárással ajándékozott meg bennünket.😇

Mivel ez nem egy teljesítménytúra volt, így bőven volt időm nyugodtan fényképezgetni, mely fotók megtekinthetőek lesznek a bejegyzés végén. Na de most térjünk vissza a történethez.

Túrázunk-túrázunk, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólongat engem. Mindössze a Természet hívott, de egyre sürgetőbben, ezért hamarjában találnom kellett valami alkalmas búvóhelyet! Adott szakaszon ilyesmi nemigen volt, ezért néhány hölgytársammal összefogtunk, és amíg ketten-hárman barikádot alkottak a férfi tagokkal szemben, addig mi, többiek egy kicsit előrébb szaladtunk, és szétszóródtunk, mint pollenmolekulák virágzás idején. Találtam egy rakás hatalmas farönköt, hosszában elfektetve az út mentén, gondoltam, majd a végében leguggolok, és akkor tuti nem látnak a hátramaradt túratársak. Igen ám, de annyira koncentráltam arra, hogy hátulról ne leskelődhessen senki, hogy egyszerűen megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról! Mégpedig arról, hogy az út előre bizony folytatódik, ami ráadásul nem egyirányú, tehát onnan bárki jöhet, bármelyik pillanatban. És jött is az a bizonyos bárki!🙈 A szerencse kegyeltjének tartom magam, ugyanis folyóügyem végeztével már éppen az övemet csatoltam be, amikor a kanyarból felbukkant két motoros, pont velem szemben. Ráadásul az egyiknek fejkamera volt a bukósisakján. Képzelem, mi lett volna, ha ő motorozik nagy lazán, én meg egyszer csak ott guggolok előtte…😂

Hogy örömöm ne tartson soká', ezután következett az út nehezebbik része. Ekkor volt fél tizenkettő, és innentől a túra végéig, azaz fél háromig jóformán szüntelenül csak emelkedőn haladtunk. Tehát ez volt az a pont, amikor hegyi zerge üzemmódra kellett kapcsolnom, hiszen akadt olyan szakasz is, ahol mind a négy végtagomat be kellett vetnem az előrehaladás érdekében. Rövid ideig tartó identitászavaros állapotomban Dart Vedernek hittem magam, legalábbis a lélegzetvételeim hangerejét tekintve kísértetiesen hasonlítottam rá.

Rettenthetetlen túratársaimmal túljutottunk a rettentően meredek szakaszon.😎 Jutalmunk nem is maradt el, hiszen azon felül, hogy láthattuk a csodaszép Szerenád vízesést, vadregényes táj ölelt körül minket, a kristálytiszta levegő frissítő zamatáról már nem is beszélve!

Elérkeztünk az utolsó kilométerekhez. Magyarországon többször is volt alkalmam belekóstolni a hegyi túrázásba, és meg kell mondjam, ez a mostani sokkal keményebb volt! Csak tizenhárom kilométert tettünk meg, mégis jobban éreztem a lábaimban, mint egy húsz, vagy akár egy huszonnégy km-es távot. De én mondom, bőven megérte az erőfeszítést, valamint az enyhe izomlázat, hiszen a társaság remek volt, a táj festői, az emelkedők szívet-tüdőt erősítők, a tiszta levegő pedig felért egy nagytakarítással a szervezetünkben! Egy ilyen kirándulást mindenkinek csak ajánlani tudok!

Bihar-túra, 2017

2017. szeptember 1., péntek

Bogár és az egér


Ezt most csupa szeretetből írom: a kutyánk nagyon hülye!😅

Férjem hétfő délután azzal bütykölt, hogy felrakja az új szúnyoghálót a konyhaablakra (mert a régit az ötkilós kandúrkánk kicsit megcincálta😂). Szóval. Tibi elmélyülten barkácsolgat, amikor arra lesz figyelmes, hogy a mi kis Bogarunk sípol. Közelebbről szemrevételezve a jószágot férjem megállapította, hogy a kutyánk már megint azt csinálja, hogy a cicáink által kinyuvasztott és valahol az udvaron hanyagul otthagyott egeret a szájába veszi, majd addig cammog vele komótosan körbe-körbe az udvaron, a végén már kínjában sípolva, amíg drasztikus lépésre szánjuk el magunkat. Egyébként Bogár vérbeli irigy kutya lévén egyszerűen képtelen megszabadulni a kincsétől, mert attól fél, meglátjuk, hogy hová rejti. (Mintha nekünk vagy a cicáknak kellene az a büdös kis dög!) Ezért tehát ilyenkor arra kényszerít minket a kutyánk, hogy elzárjuk őt vagy az elülső kiskertbe, vagy a hátsó kertbe, és amikor őméltósága ugatással jelezve méltatlankodik kertfogsága miatt, akkor már tudjuk, hogy megszabadult végre a kis ereklyéjétől.

Dióhéjban ennyit szerettem volna elmondani. A mellékelt képen a mi kis cukipofánk látható, akit csupa-csupa szeretetből néha ezzel a jelzős szerkezettel illetek: “Te vééén hhülye”! 😄💓

2017. augusztus 28., hétfő

Mi baja a világnak?!


Pindurkát félve vágok bele ennek a bejegyzésnek a megírásába, ugyanis elkeserít, amikről most szó lesz, és attól tartok, a végeredmény egy meglehetősen sötét kép lesz.😕

Ismerek egy nyolcéves kislányt, akinek van egy okostelefonja, rajta korlátlan internettel. Eddig talán nincs is semmi különlegesség a történetben, hiszen manapság a szülészeten még az inkubátorokba is berakják az okostelefont, nehogy unatkozzanak a kölykök.😂 Akkor nehogy már egy írni-olvasni éppen megtanult gyereknek ne legyen ilyen komoly kütyüje! Szóban forgó kislány az interneten tehát bármit elérhet, amire csak kíváncsi, ráadásul aktív Facebook felhasználó. Igen. Sajnos szemtanúja voltam, ahogyan a nyolcéves gyermek a haját dobálva, pucsítva pózolva készített magáról szelfiket, amiket aztán rögvest nyomott is fel a Face-profiljára, hogy utána számolhassa a lájkokat. Lehet én vagyok túlontúl maradi vagy gyengébb felfogó képességű, ám több dolgot nem értek:
  1. Szelfihez minek kell kitolni a fenekét, amikor az úgysem látszik a képen?
  2. Hogyan engedheti a Facebook, hogy egy nyolcéves kislány regisztráljon és aktív tagja legyen?
  3. Hogyhogy mindezt engedi az anyja?
Hm, jobban belegondolva, az utolsó kérdés talán megválaszolható lenne. Hiszen mit várni egy olyan “anyától”, aki a dohányboltba lépése előtt a saját nyolcéves gyereke kezébe nyomja füstölgő cigarettáját, hogy vigyázzon rá?!😔

Elmélkedő típus lévén elmerengtem azon, hogy amerre a világ most tart, ezek a szegény, hajukat dobáló, pucsítva szelfiző, lájkgyűjtő kislányok tizenévesen már szülni fognak. És nem mondjuk tizennyolc évesen, hanem sokkal, sokkal hamarabb…

A '80-as évek szülötte vagyok. Egyes mai fiatalok szerint ez egyet jelenthet a begyepesedettséggel (szép szó), én mégsem bírom felfogni, miért kell egy nyolcéves kislánynak sminkelnie magát, műkörmöt felrakatni és színezni a haját? Én ilyen idősen még a Barbie-m haját sem színeztem, max. a kifestőkönyveimet. Hová sietnek ezek a gyerekek?

Emlékszem, amikor gyerek voltam, igen törni kellett a bilifrizurás, sminkmentes fejemet azon, hogy mit kérjek szülinapomra vagy karácsonyra. Egy dolgot választhattam! Manapság ilyen egy átlagos szülinapi gyerekzsúr:

Miért nem már egy egész játékboltot vesznek a büszke szülők a porontyuknak? A gyerek ezzel az ártatlannak tűnő szokással, hogy a szülinapján háromemeletes tortát kap két tucat marcipán mesefigurával, valamint egy utánfutónyi játékot, vajon milyen értékrendet sajátít el? És vajon a több tucat játék mindegyikével játszani fog, vagy már másnap a feledés homályába merül az ajándékok túlnyomó többsége, amit aztán a család csak kerülget, és pakolgat jobbra-balra?

Kis híján elfelejtettem leírni egy észrevételemet: a kislány ismerősöm a Facebook előtt ülve általában hóttt (így, három t-vel😅) ideg, mert vagy éppen letiltotta őt valaki; vagy bejelölte egy olyan, akit utál; vagy nem kaphatja meg azon nyomban, amit az oldalon szörfölve éppen meglátott; vagy neki nincs olyan hosszú haja, mint az iskolatársának; vagy nem kapott elég lájkot a hatvanadik szelfijére stb…

Én meg attól vagyok hóttt értetlen, hogy egy másodikos gyereknek miért ez tölti ki a gondolatait, az életét?

2017. augusztus 18., péntek

Harmadik szülöttem


Egy eléggé nehéz időszakon vagyok túl. Amolyan “örökösen csendes szemlélődőként” már régóta motoszkált a fejemben egy gondolat. Figyelgettem magam körül a világot, és eszembe jutott, vajon mit képes okozni a szeretet hiánya?

Elmémben elkezdett körvonalazódni egy család élete. Azon is sokat töprengtem, hogyan adjam elő a történetet. Végül úgy döntöttem, megszólaltatom mind a három gyereket, és hagyom, hogy ők meséljék el érzéseiket. Sikerült olyannyira beleélnem magam ebbe a kitalált kis világba, hogy egy-egy fejezet végén összeszorult a szívem; a könyv befejeztével pedig hiányérzetem támadt. Hiányoznak a karakterek.

Ám hogy ne legyen túl sötét ez a bejegyzés, jó hír az, hogy rengeteg időm és energiám felszabadult, tehát visszatérhetek egyik kedvenc elfoglaltságomhoz, a blogoláshoz. Témám van bőven, azt sem tudom hirtelen, melyikkel kezdjem!😄

Visszatérve a harmadik könyvemre, amelynek megírásával most végeztem, még körülbelül két-három hónap kell, amíg a kezembe vehetem. És annak ellenére, hogy elég komoly (és szomorú) témát boncolgatok benne, igyekeztem a dolgok élét elvenni egy jó adag szarkazmussal. Férjem éppen most teszteli a könyvet, és azt mondta, sokszor felnevetett olyan részeken, ahol igazából sírni kellene.

Hamarosan sorra kerülő bejegyzésemig egyik kedvenc idézetemmel búcsúzom:
“Tedd azt, amiben hiszel, és higgy abban, amit teszel! Minden más csak erő- és időpocsékolás.”

2017. augusztus 1., kedd

Pontok őrzői a hegyekben


Gyönyörű napra virradt 2017. július 22-e. Ezen a napon rendezték meg a X. Patai Mátra Teljesítménytúrát, amelyen közel háromszáz résztvevő indult. E jeles esemény lebonyolításában a férjemmel mi is segédkeztünk.

Mivel hosszú út várt ránk a Mátráig, jócskán napfelkelte előtt ébredtünk. Pontosabban 01:50-kor. Nem elírás, nem 10:50-kor, hanem hajnali kettő előtt tíz perccel. Mondom én, hogy hosszú út várt ránk.😅 Útitársunk volt ősapánk és ősanyánk, nevezetesen Ádám és Éva, két tagtársunk személyében.

Sikerült időben megérkeznünk a gyöngyöspatai iskolához, ahol az Alföld Turista Egyesület tagjai már lelkesen serénykedtek.

Férjemmel idén csatlakoztunk az Egyesülethez, ezért friss hús lévén egy tagtársunkhoz csapódtunk pontőrködésünk idejére. Csak hogy tudjuk, mi a dörgés. És bizony volt dörgés, az ég felől! A rettentő kánikulát tizenegy óra tájban felváltotta egy frissítő nyári zápor, ami kifejezetten jól jött a kitikkadt túrázóknak.

Ám hogy ne rohangáljak az események útvonalán össze-vissza, hadd mondom el, hogy az iskolánál még beszállt hozzánk a kocsiba egy túrázó ember, akit elkísért a kutyája (Szundi) a nagy útra. Őket félúton kitettük, mi hárman pedig még autóztunk egy kicsikét, hogy aztán egy árnyékos helyen leparkolva gyalog folytassuk utunkat pontőrködésünk kijelölt helyszínéig. Mindössze negyven percecskét kellett kutyagolnunk (immár kutya nélkül), csekélyke kétszázötven méternyi szintemelkedéssel.😏

A kíváncsibbak kedvéért megjegyzem, én sem tudtam, mi is az a pontőrködés, amíg részt nem vettem benne. Abból áll a dolog, hogy egy kijelölt helyen letáborozunk a rajtszámokat tartalmazó lapokkal illetve egy bélyegzővel, és ha felbukkan egy nevező saját papírját lobogtatva, lepecsételjük (nem a nevezőt, hanem a papírját), valamint jelöljük a saját lapunkon, hogy megjelent nálunk.

Itt a kínálkozó alkalom, hogy megjegyezzem: a rendezők idén tizenhét ellenőrzőponton teljesítettek szolgálatot, és a legtöbb helyen frissítőkkel kínálták a túrázókat.😊

Küldetésünket teljesítve dél után visszatértünk a bázisra, ahol mennyei mannával, kolbászos tarhonyával csillapíthattuk éhünket. Az étek sikerességét a repetázási ráta magas mutatója ékesen bizonyította.

Kedvcsinálónak egy mondatban összefoglalnám, mennyi előnnyel jár egy-egy túra: a friss levegő kitisztítja a tüdőt és az elmét, a csodaszép csendes táj kisöpri a lelkekből a hétköznapi gondokat, a mozgás feltölt energiával, a jó társaság pedig garantálja hangulatunk csúcsra törését! Hát kell ennél több?😃

Élménybeszámolóm végére már csak néhány képet tartogatok.

Szundi szimatol

motyónk az őrhelyen


az éltető víz adója

természetes szépség