2019. január 7., hétfő

A tervezés előnyei


Ahogyan az a bejegyzés végén majd látható lesz a képen, öt darab határidőnaplóval szerelkeztem fel erre az évre. 😅 Számomra sokkal jobban átláthatóak a dolgok, ha le vannak írva előttem. Külön kategóriákat alkottam, mint például írás, edzés, önfejlesztés, stb. Mindig csak egy-egy hétre előre tervezek, így a nagyobb célok/feladatok nem lesznek annyira elrettentőek. Ezáltal pedig tartható az ütemterv. Ráadásul, ha csak tyúklépésben is, de KÖZELÍTEK a céljaim felé. 😇

Megfogadtam, hogy idén beépítem az életembe a sikeres emberek jó tanácsát, és a napomat a siker órájával kezdem. Reggeli rutinom része a hálanapló és a célfüzet vezetése, valamint az angol tanulás lett. Mindez belefér egy órába. Szívem szerint az olvasást is ide csoportosítanám, de azt esténként elalvás előtt, az ágyam kényelmében is tudom gyakorolni. Ami még a napi teendőim között szerepel, az egy kézirat szerkesztése. Meglehet, hogy az egyes feladatokra tizenöt-húsz percem van csupán, ám fő a rendszeresség!

Már az előző évben/években is figyeltem arra bizonyos területeken (írás/edzés/táplálkozás), hogy tudatos tervezéssel megfelelő szokásokat alakítsak ki, amelyek segítenek majd céljaim elérésében. Hál’ Istennek megtapasztalhattam, hogy három-négy hét alatt a jó szokások rögzülnek, automatikussá válnak, és ha valami miatt “kiesik” pár nap, a szervezet, az elme hiányolja a jól bejáratott rutint. Persze érdemes figyelni arra, hogy egy időben csak egy jó szokást rögzítsünk. Nem szabad egyszerre erőltetni mindent! Türelem rózsát terem. És persze sikereket!

Röviden és tömören ezek a dolgok kívánkoztak most ki belőlem. Illetve, a végére még egy ideillő idézet:
“Először mi alakítjuk a szokásainkat, azután a szokásaink alakítanak bennünket.”
John Dryden

2018. december 31., hétfő

2018


Lezárult egy újabb év. Voltak benne csodás dolgok, küzdelmek, boldogság, könnyek, fejlődés, megtorpanás, változás. Gondolom, ahogy mindenki más életében is.

Azt találtam ki, hogy drága férjem segítségével összehozok egy videóklipet a 2018-as év számomra kedves pillanatképeiből. Az ember nem is gondolná, hány óra “munkával” jár, amíg elkészül egy néhány perces produktum. Természetesen az anyaggyűjtéstől kezdve, a képek felcimkézésén át, az egyes darabok megfelelő elhelyezésével bezáróan minden pillanatát élveztem a folyamatnak! 😃 És szerencsémre Tibi is szeret a technikai résszel bíbelődni. Elárulom, a tükrös résznél a képeket szándékosan illesztettük a megfelelő dalszöveghez, ám az Égiek többnyire minden alkalommal segítenek abban, hogy a mondanivalóhoz a legodaillőbb kép kerüljön. 😇

Christina Aguilera ‘Makes me wanna pray’ című számát választottam a kliphez, mert egyrészt nagyon tetszik, másrészt a mondanivalója illik az érzéseimhez. Legtöbbször én is térdre tudnék borulni, és hálatelt szívvel rebegnék imát a Gondviselőnek, amiért ennyire szeret engem, és ennyi áldásban részesít! 💖

Egy kis részlet hallható a klip végén örök kedvencemtől, az aranytorkú Beyonce-tól.

Jó szórakozást, és Egészségben, Sikerekben, Boldogságban gazdag Új Évet kívánok Mindenkinek!
2018

2018. december 24., hétfő

Szívből kívánok Mindenkinek Áldott, Szeretettel teljes, Békés Karácsonyi Ünnepeket! 💖💝

2018. december 23., vasárnap

Leltár


Eltelt egy újabb év. Ilyenkor érdemes kicsit elvonulni valami csendes helyre, lecsillapítani folyton zakatoló elménket, és számba venni, mi mindent sikerült megvalósítanunk az adott évre kitűzött céljaink közül. Egyáltalán, voltak-e céljaink, amelyeket megfogalmaztunk magunknak? Ha nem, akarunk-e változtatni ezen a jövőben? Amennyiben voltak, és mégsem sikerült teljesíteni őket, vajon külső körülmények miatt vallottunk kudarcot, vagy saját hibánkból? Min kell módosítanunk ahhoz, hogy a jövőben sikeresebbek legyünk?

Nehéz kérdések ezek. Megválaszolásuk őszinteséget igényel. Közben azonban megtapasztalhatjuk, milyen érzés rálépni a jellemfejlődés útjára. Önvizsgálatunk során felfedezhetjük magunkban az elszántságot, a kitartást, és az önfegyelemre való képességet.

Ne hagyjuk magunkat sodródni az árral életünk tengerén! Markoljuk meg a kormánykereket, tartsuk szemünket a célon, és haladjunk rendíthetetlenül a következő kikötő felé! Közben pedig lássuk meg az Élet csodáit, és élvezzük az utazást! 

2018. december 10., hétfő

Egy csodás vasárnap


Ragyogó napsütés, csodaszép táj, kellemes társaság, mozgás a szabadban, izgalmas kastélylátogatás, finom falatok. Már-már túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Pedig mindez megtörtént. 😃

Ez év november 18-án egy nem túl korai gyülekező után férjemmel és még ötven túratársunkkal elindultunk Békéscsabáról Szabadkígyósra. Igen, gyalog. 😁

Az Alföld Turista Egyesület elnökének pattant ki a fejéből egy ragyogó ötlet, miszerint szervezzünk megyei turista találkozót, ahol lehetőség nyílik más egyesületeknek is bemutatkozni; illetve ismerkedni, esetleg közös terveket szövögetni.

Nálunk, “Turistáéknál” még egy ilyen konferencia is úgy zajlik, hogy belebújunk szabadidőruhánkba, felhúzzuk túrabakancsunkat, és nekivágunk a lehetőleg hosszú útnak.

Azon a vasárnap reggelen is így történt. Utunk a Csaba-tó, a Fás-tó, valamint idilli tanyák mellett vezetett, ragyogó napsütésben. Kényelmes tempóban baktattunk egészen a Szabadkígyósi Wenckheim-kastélyig. Felújítási munkálatok miatt nem kukkanthattunk be az egész épület minden zeg-zugába, azonban Lánczi Ildikó figyelemre méltó idegenvezetése alatt korhű berendezésű helyiségeket csodálhattunk meg, továbbá érdekes történelmi csemegéket is hallhattunk a Wenckheim családról.
Aki szeretne többet megtudni a kastély lakóinak életéről, annak jó szívvel ajánlom Bauer Barbarától “A leggazdagabb árva” című remek könyvét.

Visszatérve a túránkhoz: a további kihívásokra éhező, lépcsőzni vágyó jelöltek felkapaszkodhattak a toronyba, ahol is pompás kilátás tárult a szuszogó turisták elé.

Programunk további pontjaként elsétáltunk a közeli Dreher Söröző és Pizzériába, ahol egy szépen feldíszített teremben szendvicsek és üdítők vártak ránk. Én egy kicsit gondban voltam, ugyanis szeptember végétől növényi étrendet követek, önként és dalolva persze. 😎 Látván azonban a szendvicseken figyelő szalámi és reszelt sajt halmokat, kissé ijedten érdeklődtem meg a szakácstól, hogy az éppen nekünk készülő pogácsa tartalmaz-e állati eredetű hozzávalókat. Bizony tartalmazott. Meglehet, hogy kétségbeesésem túlságosan is kiütközött arcomon, ugyanis a fiatalember megkért, soroljam csak fel bátran, miket ehetek. Meghatott a dolog, hogy a kedvemért összedobott számomra három darab rögtönzött vegán szendvicset, ami finom, friss zöldségekből állt magvas kenyérre halmozva.

Miközben jóízűen falatozgattunk, meghallgattuk elnökünk okos gondolatait, majd sorban a többi egyesület bemutatkozását is. Így ismertük meg a Csabai Bihargók, a Túrázz Velem Turista Egyesület, valamint a Százlábú Egyesület létrejöttének történetét, célkitűzéseit is.

A társaság nagy része busszal indult vissza Békéscsabára, egy tucatnyian azonban maradtunk a gyalogos közlekedésnél, immár tempósabb iramot diktálva.

Nem is maradt más hátra a beszámolómból, mint a képgaléria, valamint a nap eseményeiből kreált videóklip, amelyet férjemmel közösen készítettünk.

Fogadd tőlünk szeretettel!
Képgaléria

2018. november 5., hétfő

Mi marad a halál után?


A halottak napja egy kis merengésre ihletett.

Gyerekkoromban ezen a napon nálunk szokás volt elcsendesedni, magunkba szállni, halottainkra gondolni. Amikor besötétedett, családostól kimentünk a sóstóhegyi és nyíregyházi temetőbe egyaránt, gyertyát gyújtottunk szeretteink sírján, álltunk ott percekig, és szipogtunk. Nem a hideg miatt...
Tisztán emlékszem rá, mennyire gyönyörű volt, ahogy a több száz gyertya meleg fénnyel lobogott a hideg temetőben, s mutatták, kinek a lelke hol fénylik.

Ahogy felnőttem, és távol kerültem a családtól is, elmúlt ez a rituálé. Elhunyt szeretteimre viszont nem csak ezen a napon gondolok. Gyakran eszembe jutnak, és ha nem is szipogok olyankor, rájuk gondolva a szívem megtelik szeretettel.

Sajnos azonban olyan elhunyt személy is van, akire nem igazán jó szívvel emlékszek. Biztosan a Te szádon is kicsúszott már: “Nyugodjon békében, ha tud.” És ennek a kijelentésnek nyilván oka van. Meglehet, hogy az illető rosszul bánt a családjával, vagy átvert embereket, esetleg a hazugságaival ártott másoknak. Nem szeretném, hogy bárki is epésen megjegyezze, amikor rám gondol, hogy “Nyugodjon békében, ha tud.”

Most egy két évvel ezelőtti emlék villant be. Miután a férjem nagymamáját eltemettük, egy szép napon összejött a rokonság a nagyi házánál, és széthordtuk, amit mozdítani lehetett. Tudom, ridegen hangzik. Ám egy halott nem visz magával a sírba semmit sem. Mi is hiába gyűjtögetünk tárgyakat, hiába ragaszkodunk földi materiális dolgokhoz, igazából semmi nem a miénk. Létünk alatt csak kölcsönbe kapunk mindent.

Néha talán célszerű lenne eltöprengeni azon, hogy mi az, amit mégis érdemes gyűjteni? Például közös élményeket szeretteinkkel? Jótetteket? Kedves bókokat, amelyeket bőkezűen osztogatunk nap mint nap embertársainknak? Szép szavakat, gesztusokat? Vagy tényleg fontosabb a szeretteinkkel töltött idő helyett állandóan csak magunkkal foglalkozni? Mennyire maradandóak a posztjaink az Instagramon; a dühös hozzászólásaink a Facebookon; vagy az örökös versengés, hogy retusált valóságunkkal lepipáljuk az ismerőseinket, és becsapjuk saját magunkat? Számítanak ezek a halálunk után?

És vajon Rád hogyan fognak emlékezni a szeretteid?

2018. október 22., hétfő

Lilike emlékére


Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább