Testközelből

 

Sokat utazok. Legutóbb az egyik nagyváros állomásán felszállt az addig szinte üres vonatra sok-sok ukrán menekült. Lassacskán mindenki szépen elhelyezkedett. A gyerekek többsége a szülők vagy testvérek ölébe fészkelte be magát, de volt olyan is, aki lekuporodott az anyja lábához a padlóra, és ott nyomta el az álom.

Békés csendességben utaztunk. A menekülni kényszerült lelkek, akik mindenüket hátrahagyva indultak el egy idegen országba, a legszebb ruhájukban keltek útra. Csak annyit hoztak magukkal, ami egy-egy táskába belefért. Egy kislány a plüssmaciját szorongatta. Egy fiúcska a műanyag teherautóját ölelte magához.

A mellettem ülő apuka, ölében kisfiával, tanácstalanul kérdezgette a megállókban: “Budapest? Budapest?” Elővettem füzetemet, és felírtam a hátralévő megállók nevét, és bekarikáztam az utolsót: “Budapest-Nyugati”. Majd magamra mutattam, hogy én is ott szállok le. A férfi megnyugodott. Talán a mosolyom is segített. Rám nézett, és a maga módján elmagyarázta, hogy hátra kellett hagyniuk az otthonukat. Én pedig a magam módján elmutogattam, hogy imádkozom értük.

A végállomáshoz közeledve a családok izgatottan sorakoztak az ülések között. Egy-egy érintéssel bátorították egymást. És mosolyogtak!

…és mi sírunk?? Mi elégedetlenkedünk, akiknek megvan mindenük?

Van néhány ismerősöm, akiknek valóban megvan mindene, mégsem tud szívből örülni, mosolyogni, hanem csakis panasz hagyja el a száját.

Harmincas fiatal nő. Megvan keze-lába, az összes érzékszerve működik, hitelmentes lakásban él, mindennap jóllakhat, tisztálkodhat; a párja a tenyerén hordozza, eljárnak moziba, étterembe, szórakozni. Mégsem láttam mosolyogni már hosszú ideje. El van borulva az arca, a lelke. De hát a boldogságot is el kell bírni. Nem mindenki képes rá ebben az életében.

Negyvenes fiatalasszony. Ott van neki a kisfia, épen és egészségesen. Gyönyörű kis lélek, aki az édesanyja példáját látva fejlődik, cseperedik emberré. Ha az a “program” ivódik belé, hogy az élet borzasztó, az emberek hülyék és gonoszak, félni kell mindentől, akkor vajon milyen világképe lesz?

Én nem vagyok hajlandó híradót nézni, és tovább erősíteni a félelmet. Ahol a figyelem, ott az energia. És aminek energiát adsz, az növekszik. A szeretetet, a kedvességet választom. Hiszem, hogy előbbre visz, ha másokra mosolygok (igen, ok nélkül), ha megkérdezem az illetőt, hogy van (és meg is hallgatom a választ), és ha segítek, ahol csak tudok (nem várva ellenszolgáltatást).

A félelem lehúz, a szeretet felemel. A mi döntésünk, hogy melyiket választjuk.

(A pipacs a viktoriánus idők virágnyelvében az örömöt vagy a vigaszt szimbolizálta.)