Legutóbb egy igen érdekes és roppant mód hasznos könyvön
rágtam át magam. Jan Fennell Kutyapszichológia címmel írt egy olyan könyvet,
ami amellett, hogy tele van kutyanevelésre vonatkozó tanácsokkal, még
olvasmányos is. Szeretném összefoglalni, milyen pozitív változásokat hozott ez
a könyv kutyatartó életünkbe.🐶
Történt egy nap, hogy leszedtem a dolgozószobában a függönyt
rövidítés céljából. Ez a művelet még nem is járt különösebb (kutyazavaró)
zajjal. Hanem amikor a helyére raktam, a csipeszek vadul zörögtek, miközben
eligazgattam a függönyt a karnison! Többek között ez az a hang, amire vén, ámde
vérmes kis vérebünk rettentően haragszik. Főleg mivel ez az ablak a teraszra néz,
ahol Bogár úr őrhelye van. Amikor tehát a függönnyel motoztam, Bogár bősz ugatásba kezdett, és tapasztalatból tudtam, hogy mindezt még akkor is
percekig folytatja majd, amikor már síri csend borul a buksijára az ablak felől…😅
Nos, ez volt az a pillanat, amikor is eszembe villant, hogy
ideje letesztelni a könyvben olvasott egyik módszert. Mindössze ennyit kellett
tennem: teljes nyugalmat és magabiztosságot sugározva kimennem, figyelmen kívül
hagyni a házat rendíthetetlenül őrző ugatógépet, megállni az ablak előtt,
figyelmesen szemrevételezni (továbbra is nyugalmat közvetítve a kutyus felé),
végül egy árva szó nélkül visszamenni a házba. És működött! 😃 A szemem sarkából
láttam, hogy Bogár uraság meglepődött a gazdi új reakcióján, de hamar leesett
neki a tantusz, és csodák csodájára abbahagyta az ugatást! A módszer lényege
egyébként roppant egyszerű: azt kell testbeszéddel ebünk felé közvetíteni, hogy
mi vagyunk a falkavezér, a mi feladatunk nyugtázni, rendben van-e a
territóriumunk (körbepisilnünk azért nem kell😂), nem fenyeget veszély, tehát nem
tartozik a négylábúnk hatáskörébe, hogy önkényesen percekig óbégasson a vélt
veszélyforrásra. Eddig oktalan módon mit csináltam? Bogár veszettül ugatta az
ablakot, ha netán le merészeltem engedni a redőnyt, erre én ingerülten
kinyargaltam, ráparancsoltam, hogy hagyja már abba, és persze nem történt
semmi. Akkor hagyta abba az ugatást, amikor ő jónak látta. Azzal, hogy
beszéltem hozzá, csak megerősítettem a kutyust abban, amit magáról gondolt,
vagyis hogy ő a falkavezér, ő hoz döntéseket, én pedig alatta állok a
rangsorban, tehát rám nem kell hallgatnia, mivel én nem parancsolok neki. Nem
biztos, hogy meglepő dolgot fogok mondani, de az állatok az emberi szavaknak
nem az értelmét fogják fel, hanem a hanglejtést, illetve azt, amit közben
feléjük sugárzunk. Testbeszédből értenek.
Van egy másik példám is, hogy a könyvben olvasottakat
valóban hatékonyan lehet hasznosítani. Ám előbb lássunk egy negatív példát
arra, buta módon milyen érzéseket váltottam ki feleslegesen a kutyusomból.
Amikor tavaly nyáron állatorvoshoz vittük oltásra, aggódtam amiatt,
hogyan fog viselkedni új gazdái kezei alatt a kis szőrmók (anyósoméktól
örököltük meg Bogarat). Szóval, amikor beraktuk újdonsült kedvencünket a
kocsiba, reszketett szegénykém, mint a nyárfalevél, annyira átragasztottam rá a
feszültséget. Pedig nem tudta, nem tudhatta előre az a jószág, hogy szurit fog
kapni. Annyit tudott csak, hogy a falkája egyik tagja (én) sík ideg. Többé
ilyet nem csinálok, az tuti. Előbb lemegyek alfába, és csak utána indulunk majd
el szurira.😊
Na de lássuk azt az élményt, amiben az okos kis kutyánk
részesített minket nem is olyan régen! Eddig nálunk (és szerintem ezzel sokan
vannak így) a kutyasétáltatás a következőképpen nézett ki: Bogár hat ló
erejével húzta a pórázt - természetesen füle botját sem mozdítva “Lassíts már!”
parancsszavunkra -, elvonszolta a két nyugtalan és feszült gazdit úgy két
saroknyira a háztól, kifulladt, lefeküdt a fűbe, így jóformán nekünk kellett
őuraságát hazacipelnünk. Nem túl idilli kép, ugye…😏
A fent említett könyv elolvasása óta imígyen zajlott le ez a
kutyus számára oly kellemes és kalandos foglalatosság: kutyasétáltatás előtt
Tibimmel felvettük legnyugodtabb állapotunkat, elindultunk, és amint elkezdett
húzni Bogár (természetesen az első másodpercben), megálltunk, leguggoltam
hozzá, és gyengéden, de ugyanakkor határozottan visszatartottam. Nem kiabáltunk
rá, hogy “Lassíts”, vagy “Bogár, ne húzz már”, hanem szépen nyugodtan mindössze
annyit közöltünk vele testbeszéddel, hogy ha húz, akkor nem haladunk. Nem ő a
falkavezér, nem ő hozza a szabályokat. Amikor lenyugodott kissé, újra
elindultunk. Persze belelkesült a kis szörny, húzott, újra leguggoltam,
lefogtam, vártam, hogy csillapodjon, és így tovább. Kiváló edzés volt ez
egyébként a lábamnak, mert vagy egy tucatszor le kellett guggolnom hozzá. De
működött a dolog! Megértette a kutyusunk a lényeget. Hazafelé csodák csodájára
nem feszült a póráz (mint addig), hanem szépen lazán tudtuk vezetni Bogarat,
aki már mellettünk bandukolt, és nem úgy húzott minket előre, mint aki
igáslónak képzeli magát. A séták elején még be szokott lelkesedni Bogár, de
ilyenkor elég annyi, hogy megállunk, nyugodt hangon (véletlenül sem kiabálva)
ennyit mondok: ”Állj!”, és ő rögtön lecövekel, elgondolkodik, lenyugszik, majd
ha szólok neki, szépen sétálhatunk tovább. Ez hatalmas előrelépés az eddigi
“vonszoltatásunkhoz” képest, igazán büszke vagyok az okos kis kutyusunkra!😇
Annak, aki szeretné jobban megérteni a kutyája viselkedését,
és hatékonyan szeretne kommunikálni vele, jó szívvel ajánlom Jan Fennell Kutyapszichológia című könyvét. Érdemes rászánni azt a pár órát az elolvasására, és persze a
többi időt a gyakorlásra, hiszen ha megtaláljuk kedvencünkkel a közös nyelvet,
nyugodtabb és boldogabb mindennapok elé nézhetünk.
Az én okos kutyám!💗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése