Milyen érdekes, hogy a külvilág felé mindig a legjobb
arcunkat próbáljuk mutatni. A közösségi oldalakon csupa szép és csili-vili, az
élet napos oldalában pompázó képet posztolunk, amikor minden tökéletes rajtunk
is és körülöttünk is, csak talán bennünk nem. Ám az már nem látszik.
Ugye könnyű ezeket a láthatóan (és látszólag) boldog
embereket irigyelni? Nekik aztán bejött az élet! Azt azonban senki nem tárja a
nagyérdemű közönség elé, ahogyan macskahányást takarít a lakásban, mert kényszerhelyzet
adódott, és bizonyos időre a hidegtől védeni kell az egyébként kinti cicust.
Olyan képeket sem látni, amikor az ember az otthoni melegítőjében, lestrapálva,
a kialvatlanságtól karikás szemekkel áll a tűzhely mellett, és a könnyek talán
nem a hagymapucolás miatt folynak a szeméből. Nem találkoztam még olyan fotóval
sem, amin az “irigyelt ember” azt örökíti meg, ahogy az éjszaka közepén
pánikroham tör rá, és reggelig nem tud elaludni, mert kétségbe van esve amiatt,
vajon a tizennyolc éve szedett hormonok elhagyása milyen módon fogja
megborítani a szervezetét, hogyan és mennyi idő alatt ürül ki a testéből a
rengeteg felhalmozódott méreg? Talán olyan képre sem lehet bukkanni a
pompázatos fotóalbumot nézegetve, ahol az ember migrénes fejfájástól eltorzult
arccal áll energiavámpír kollégája mellett, aki olyan sötét jövőképet fest le
kéretlenül, amivel elveszi az ember kedvét még az élettől is. Vagy Te esetleg
láttál olyan pillanatot megörökítve, ahogyan valaki éppen a belét kidolgozza
egy üzemi konyhán éhbérért, a ruhája pedig tele van ráfröccsent
ételmaradékokkal? És az a pillanatfelvétel hol van, ahol az látható, hogy a kimerültségtől
elgyötört alany kétségbeesve tekint az óra számlapjára, mert még olyan sok
dolga lenne, hogy igazából még sírni sincs ideje. Persze van olyan pillanat is
(no nem a fotón), amikor az ember zokog, mert összeroppantotta a fájdalom, amit
az okozott, hogy rútul kihasználták jóindulatú segítő szándékát.
Hogy ez mind az én példám lenne? Dehogy! Ez mindannyiunk
példája. És csak egy szeletkéje a nagy kerek egésznek. Ezektől a
pillanatképektől persze biztosan vannak súlyosabb problémák is. Egy egész
regényt meg lehetne tölteni a sötétebbnél sötétebb, irigylésre már cseppet sem
méltó helyzetekkel, amik mind az élet részei.
Talán nem minden szelete egyformán finom az Élet tortájának.
Lehet keserédes, savanyú, büdös.
...és én mégis minden falatát élvezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése