Szeretni és szeretve lenni

Kislány koromban arról álmodoztam, hogy felnőttként kertes házban fogok élni, és az udvaron kutyák és cicák szaladgálnak majd. A “kérj és megadatik” elve működik, hisz’ ez az álomkép - ha csak rövid időre is - bizony megvalósult. 😇

Férjemmel, Tibivel három és fél éve, májusban jöttünk haza végleg Londonból. Köröstarcsán telepedtünk le a szülei házában, akik addigra átköltöztek Mezőberénybe. Szép lassan berendeztük az otthonunkat, és összeházasodtunk. Apósoméktól megörököltünk egy tizenegy éves keverék kutyust, Bogarat. 🐶 A kistermetű, fekete szőrmók hamar elfogadott minket új gazdinak. Bogár addig egy meglehetősen tágas kennelben élt, mivel azonban én nem vagyok valami nagy virágoskert-rajongó, onnantól a kutyánk szabadon garázdálkodhatott az udvaron és a kertben is. Néha rájött Bogárra egy-egy “roham”, és olyankor szélsebesen, lobogó fülekkel és vigyorogva vágtázott fel-alá a portán. Majd’ kiszaladt boldogságában a világból!

Még abban az évben, ősszel újabb négylábúval bővült a családunk. Kandúrunk azonban egy kicsit kalandosabb úton került hozzánk.

Sógornőm, Jutka egy hatalmas kertes házban lakik Mezőberényben, és valamilyen oknál fogva szívesen tanyáznak ott a környék kóbor macskái. Mondjuk lehet azért, mert mindig van nekik kikészítve harapnivaló és friss víz, ráadásul az egész terület ebmentes övezet, amit a macsekok külön díjaznak. 😁

Jutka három évvel ezelőtti kóbormacska-állományának a tagjai a következők voltak: egy fiatal, fekete, harcias kandúr, Kormi, aki saját tulajdonának vélte az ételes tálat; két vadabb macska, akik a kedvező alkalmat kivárva sietve bekaptak pár falatot, majd gyorsan továbbálltak; végül egy hatalmas, vörös, csapzott bundájú cicus, aki lesoványodva mindig arra várt, hogy tiszta legyen a levegő, és suttyomban egy kevéske táplálékhoz juthasson. Szegény párát megsajnáltam, és mivel a férjemmel már előtte elhatároztuk, hogy Bogárnak szerezni fogunk egy kis barátot, így betettük a vörös cicát egy kosárkába, és hazavittük hozzánk. Valami belső hang azt súgta nekem, hogy legyen a neve Tornádó, így a keresztelés is megvolt már a kocsiban, úton hazafelé.

Természetesen a jó öreg "minden kezdet nehéz" szlogen újdonsült jószágunk megszelídítése esetében is működött. Az első két napban úgy elbújt a garázsban, hogy csak a neki kikészített étel megcsappanásából következtethettem a jelenlétére. Utána előmerészkedett egy-egy rövidebb időre. Később bemutattuk őt Bogárnak is. Végül pedig kialakítottuk a cica állandó helyét az udvaron, a kertre néző konyhaablak előtt.

Kis idő múlva elvittem Tornádót az állatorvoshoz pofavizitre. Szerencsére minden rendben volt vele. Védőoltást is kapott, amit meglepően jól viselt.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Tornádó magára szedett egy kis súlyt, és egy cicavitaminnak hála a bundája is gyönyörűen rendbejött. Mint minden valamirevaló macska, ő is elvárta, hogy mindennap megetessem és megsimogassam, ám különösképpen nem viszonozta a törődésemet. Egyik este azonban, amint házunk előterében éppen a kazán előtt ültem, és a tüzet élesztettem fel, a kandúrom fogta magát, belemászott az ölembe, és a fejecskéjét kedvesen dorombolva hozzám dörgölte. Végre kimutatta irántam érzett bizelmát és szeretetét. 😊

A téli időszakban megengedtem Tornádónak, hogy napközben odabent szunyókáljon az előtérben. Reggelije elfogyasztása után azonban addig soha nem tért nyugovóra, amíg alaposan meg nem simogattam őt. A kapott szeretetadagja után viszont megnyugodott, kényelmesen elhelyezkedett a fekhelyén, és elégedetten szunyókált egész nap.

Olyan is előfordult, hogy amikor véletlenül először a cicát kezdtem el simogatni, Bogár rám vakkantott, jelezve, hogy el ne feledkezzek róla! Bizony a kutyusunk is kikövetelte magának a szeretetet. 💗

Miután a két szőrmókunk megszokta egymás társaságát, arra gondoltam, Tornádó talán örülne egy cicapajtásnak. 2017 tavaszán fogadtuk örökbe Pupillát, a bájos, hófehér cicalányt. Kandúrunk viszonylag hamar megbarátkozott vele, és amíg Pupilla kicsi volt, minden lépését követte. Vigyázott rá.

Négylábú társaink rengeteg vidám pillanatot hoztak az életünkbe, és folyamatosan ment közöttünk a “szeretetcsere”. Egészen múlt év májusáig ők hárman aranyozták be a mindennapjainkat. Ekkor került hozzánk Lilike, a hathetes keverék kutyus. Bogárnak szerettünk volna kedveskedni egy kis baráttal, ám öreg ebünk úgy gondolta, megérkezett az új házőrző, aki majd vigyáz a gazdikra, így ő most már örök nyugalomra szenderülhet. Kisvártatva eltávozott.

Mindössze fél éve volt nálunk Lili, mely idő alatt pátyolgattuk, nevelgettük, és persze megszerettük őt. Ekkor ment a kis drága Bogár után a mennyországba. Váratlanul, valószínűleg egy genetikai betegség következtében, hirtelen meghalt.

Jelenleg a két cicusunk szaladgál az udvarunkon. Mindketten ki tudják mutatni a szeretetüket. Nyugodtan dorombolnak, amikor ölbe veszem őket, fejecskéjüket hozzám dörgölik, cicanyelven beszélnek hozzám, este a kapuban várnak rám, amíg haza nem érek, és gyakorta érzéseiket egy-egy lassú pislogással fejezik ki irántam, ami cicáéknál nem más, mint a szeretet kifejezése.

Saját tapasztalatom tehát az, hogy legyen szó bármilyen élőlényről, igenis szüksége van szeretetre. A legszebb a dologban pedig az, hogy bármennyi szeretetet adunk, azt előbb-utóbb hatványozottan kapjuk vissza. 💕

“A szeretet az egyetlen, ami tékozlás útján gyarapszik.”

Victor Hugo

A tervezés előnyei

Ahogyan az a bejegyzés végén majd látható lesz a képen, öt darab határidőnaplóval szerelkeztem fel erre az évre. 😅 Számomra sokkal jobban átláthatóak a dolgok, ha le vannak írva előttem. Külön kategóriákat alkottam, mint például írás, edzés, önfejlesztés, stb. Mindig csak egy-egy hétre előre tervezek, így a nagyobb célok/feladatok nem lesznek annyira elrettentőek. Ezáltal pedig tartható az ütemterv. Ráadásul, ha csak tyúklépésben is, de KÖZELÍTEK a céljaim felé. 😇

Megfogadtam, hogy idén beépítem az életembe a sikeres emberek jó tanácsát, és a napomat a siker órájával kezdem. Reggeli rutinom része a hálanapló és a célfüzet vezetése, valamint az angol tanulás lett. Mindez belefér egy órába. Szívem szerint az olvasást is ide csoportosítanám, de azt esténként elalvás előtt, az ágyam kényelmében is tudom gyakorolni. Ami még a napi teendőim között szerepel, az egy kézirat szerkesztése. Meglehet, hogy az egyes feladatokra tizenöt-húsz percem van csupán, ám fő a rendszeresség!

Már az előző évben/években is figyeltem arra bizonyos területeken (írás/edzés/táplálkozás), hogy tudatos tervezéssel megfelelő szokásokat alakítsak ki, amelyek segítenek majd céljaim elérésében. Hál’ Istennek megtapasztalhattam, hogy három-négy hét alatt a jó szokások rögzülnek, automatikussá válnak, és ha valami miatt “kiesik” pár nap, a szervezet, az elme hiányolja a jól bejáratott rutint. Persze érdemes figyelni arra, hogy egy időben csak egy jó szokást rögzítsünk. Nem szabad egyszerre erőltetni mindent! Türelem rózsát terem. És persze sikereket!

Röviden és tömören ezek a dolgok kívánkoztak most ki belőlem. Illetve, a végére még egy ideillő idézet:

“Először mi alakítjuk a szokásainkat, azután a szokásaink alakítanak bennünket.”

John Dryden

2018

Lezárult egy újabb év. Voltak benne csodás dolgok, küzdelmek, boldogság, könnyek, fejlődés, megtorpanás, változás. Gondolom, ahogy mindenki más életében is.

Azt találtam ki, hogy drága férjem segítségével összehozok egy videóklipet a 2018-as év számomra kedves pillanatképeiből. Az ember nem is gondolná, hány óra “munkával” jár, amíg elkészül egy néhány perces produktum. Természetesen az anyaggyűjtéstől kezdve, a képek felcimkézésén át, az egyes darabok megfelelő elhelyezésével bezáróan minden pillanatát élveztem a folyamatnak! 😃 És szerencsémre Tibi is szeret a technikai résszel bíbelődni. Elárulom, a tükrös résznél a képeket szándékosan illesztettük a megfelelő dalszöveghez, ám az Égiek többnyire minden alkalommal segítenek abban, hogy a mondanivalóhoz a legodaillőbb kép kerüljön. 😇

Christina Aguilera ‘Makes me wanna pray’ című számát választottam a kliphez, mert egyrészt nagyon tetszik, másrészt a mondanivalója illik az érzéseimhez. Legtöbbször én is térdre tudnék borulni, és hálatelt szívvel rebegnék imát a Gondviselőnek, amiért ennyire szeret engem, és ennyi áldásban részesít! 💖

Egy kis részlet hallható a klip végén örök kedvencemtől, az aranytorkú Beyonce-tól.

Jó szórakozást, és Egészségben, Sikerekben, Boldogságban gazdag Új Évet kívánok Mindenkinek!
2018

Szívből kívánok Mindenkinek Áldott, Szeretettel teljes, Békés Karácsonyi Ünnepeket! 💖💝

Leltár

Eltelt egy újabb év. Ilyenkor érdemes kicsit elvonulni valami csendes helyre, lecsillapítani folyton zakatoló elménket, és számba venni, mi mindent sikerült megvalósítanunk az adott évre kitűzött céljaink közül. Egyáltalán, voltak-e céljaink, amelyeket megfogalmaztunk magunknak? Ha nem, akarunk-e változtatni ezen a jövőben? Amennyiben voltak, és mégsem sikerült teljesíteni őket, vajon külső körülmények miatt vallottunk kudarcot, vagy saját hibánkból? Min kell módosítanunk ahhoz, hogy a jövőben sikeresebbek legyünk?

Nehéz kérdések ezek. Megválaszolásuk őszinteséget igényel. Közben azonban megtapasztalhatjuk, milyen érzés rálépni a jellemfejlődés útjára. Önvizsgálatunk során felfedezhetjük magunkban az elszántságot, a kitartást, és az önfegyelemre való képességet.

Ne hagyjuk magunkat sodródni az árral életünk tengerén! Markoljuk meg a kormánykereket, tartsuk szemünket a célon, és haladjunk rendíthetetlenül a következő kikötő felé! Közben pedig lássuk meg az Élet csodáit, és élvezzük az utazást! 

Egy csodás vasárnap

Ragyogó napsütés, csodaszép táj, kellemes társaság, mozgás a szabadban, izgalmas kastélylátogatás, finom falatok. Már-már túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Pedig mindez megtörtént. 😃

Ez év november 18-án egy nem túl korai gyülekező után férjemmel és még ötven túratársunkkal elindultunk Békéscsabáról Szabadkígyósra. Igen, gyalog. 😁

Az Alföld Turista Egyesület elnökének pattant ki a fejéből egy ragyogó ötlet, miszerint szervezzünk megyei turista találkozót, ahol lehetőség nyílik más egyesületeknek is bemutatkozni; illetve ismerkedni, esetleg közös terveket szövögetni.

Nálunk, “Turistáéknál” még egy ilyen konferencia is úgy zajlik, hogy belebújunk szabadidőruhánkba, felhúzzuk túrabakancsunkat, és nekivágunk a lehetőleg hosszú útnak.

Azon a vasárnap reggelen is így történt. Utunk a Csaba-tó, a Fás-tó, valamint idilli tanyák mellett vezetett, ragyogó napsütésben. Kényelmes tempóban baktattunk egészen a Szabadkígyósi Wenckheim-kastélyig. Felújítási munkálatok miatt nem kukkanthattunk be az egész épület minden zeg-zugába, azonban Lánczi Ildikó figyelemre méltó idegenvezetése alatt korhű berendezésű helyiségeket csodálhattunk meg, továbbá érdekes történelmi csemegéket is hallhattunk a Wenckheim családról.

Aki szeretne többet megtudni a kastély lakóinak életéről, annak jó szívvel ajánlom Bauer Barbarától “A leggazdagabb árva” című remek könyvét.

Visszatérve a túránkhoz: a további kihívásokra éhező, lépcsőzni vágyó jelöltek felkapaszkodhattak a toronyba, ahol is pompás kilátás tárult a szuszogó turisták elé.

Programunk további pontjaként elsétáltunk a közeli Dreher Söröző és Pizzériába, ahol egy szépen feldíszített teremben szendvicsek és üdítők vártak ránk. Én egy kicsit gondban voltam, ugyanis szeptember végétől növényi étrendet követek, önként és dalolva persze. 😎 Látván azonban a szendvicseken figyelő szalámi és reszelt sajt halmokat, kissé ijedten érdeklődtem meg a szakácstól, hogy az éppen nekünk készülő pogácsa tartalmaz-e állati eredetű hozzávalókat. Bizony tartalmazott. Meglehet, hogy kétségbeesésem túlságosan is kiütközött arcomon, ugyanis a fiatalember megkért, soroljam csak fel bátran, miket ehetek. Meghatott a dolog, hogy a kedvemért összedobott számomra három darab rögtönzött vegán szendvicset, ami finom, friss zöldségekből állt magvas kenyérre halmozva.

Miközben jóízűen falatozgattunk, meghallgattuk elnökünk okos gondolatait, majd sorban a többi egyesület bemutatkozását is. Így ismertük meg a Csabai Bihargók, a Túrázz Velem Turista Egyesület, valamint a Százlábú Egyesület létrejöttének történetét, célkitűzéseit is.

A társaság nagy része busszal indult vissza Békéscsabára, egy tucatnyian azonban maradtunk a gyalogos közlekedésnél, immár tempósabb iramot diktálva.

Nem is maradt más hátra a beszámolómból, mint a képgaléria, valamint a nap eseményeiből kreált videóklip, amelyet férjemmel közösen készítettünk.

Fogadd tőlünk szeretettel!
Képgaléria

Videóklip

Mi marad a halál után?

A halottak napja egy kis merengésre ihletett.

Gyerekkoromban ezen a napon nálunk szokás volt elcsendesedni, magunkba szállni, halottainkra gondolni. Amikor besötétedett, családostól kimentünk a sóstóhegyi és nyíregyházi temetőbe egyaránt, gyertyát gyújtottunk szeretteink sírján, álltunk ott percekig, és szipogtunk. Nem a hideg miatt...

Tisztán emlékszem rá, mennyire gyönyörű volt, ahogy a több száz gyertya meleg fénnyel lobogott a hideg temetőben, s mutatták, kinek a lelke hol fénylik.

Ahogy felnőttem, és távol kerültem a családtól is, elmúlt ez a rituálé. Elhunyt szeretteimre viszont nem csak ezen a napon gondolok. Gyakran eszembe jutnak, és ha nem is szipogok olyankor, rájuk gondolva a szívem megtelik szeretettel.

Sajnos azonban olyan elhunyt személy is van, akire nem igazán jó szívvel emlékszek. Biztosan a Te szádon is kicsúszott már: “Nyugodjon békében, ha tud.” És ennek a kijelentésnek nyilván oka van. Meglehet, hogy az illető rosszul bánt a családjával, vagy átvert embereket, esetleg a hazugságaival ártott másoknak. Nem szeretném, hogy bárki is epésen megjegyezze, amikor rám gondol, hogy “Nyugodjon békében, ha tud.”

Most egy két évvel ezelőtti emlék villant be. Miután a férjem nagymamáját eltemettük, egy szép napon összejött a rokonság a nagyi házánál, és széthordtuk, amit mozdítani lehetett. Tudom, ridegen hangzik. Ám egy halott nem visz magával a sírba semmit sem. Mi is hiába gyűjtögetünk tárgyakat, hiába ragaszkodunk földi materiális dolgokhoz, igazából semmi nem a miénk. Létünk alatt csak kölcsönbe kapunk mindent.

Néha talán célszerű lenne eltöprengeni azon, hogy mi az, amit mégis érdemes gyűjteni? Például közös élményeket szeretteinkkel? Jótetteket? Kedves bókokat, amelyeket bőkezűen osztogatunk nap mint nap embertársainknak? Szép szavakat, gesztusokat? Vagy tényleg fontosabb a szeretteinkkel töltött idő helyett állandóan csak magunkkal foglalkozni? Mennyire maradandóak a posztjaink az Instagramon; a dühös hozzászólásaink a Facebookon; vagy az örökös versengés, hogy retusált valóságunkkal lepipáljuk az ismerőseinket, és becsapjuk saját magunkat? Számítanak ezek a halálunk után?

És vajon Rád hogyan fognak emlékezni a szeretteid?