2019. április 15., hétfő

Az élet nem habostorta...


Milyen érdekes, hogy a külvilág felé mindig a legjobb arcunkat próbáljuk mutatni. A közösségi oldalakon csupa szép és csili-vili, az élet napos oldalában pompázó képet posztolunk, amikor minden tökéletes rajtunk is és körülöttünk is, csak talán bennünk nem. Ám az már nem látszik.

Ugye könnyű ezeket a láthatóan (és látszólag) boldog embereket irigyelni? Nekik aztán bejött az élet! Azt azonban senki nem tárja a nagyérdemű közönség elé, ahogyan macskahányást takarít a lakásban, mert kényszerhelyzet adódott, és bizonyos időre a hidegtől védeni kell az egyébként kinti cicust. Olyan képeket sem látni, amikor az ember az otthoni melegítőjében, lestrapálva, a kialvatlanságtól karikás szemekkel áll a tűzhely mellett, és a könnyek talán nem a hagymapucolás miatt folynak a szeméből. Nem találkoztam még olyan fotóval sem, amin az “irigyelt ember” azt örökíti meg, ahogy az éjszaka közepén pánikroham tör rá, és reggelig nem tud elaludni, mert kétségbe van esve amiatt, vajon a tizennyolc éve szedett hormonok elhagyása milyen módon fogja megborítani a szervezetét, hogyan és mennyi idő alatt ürül ki a testéből a rengeteg felhalmozódott méreg? Talán olyan képre sem lehet bukkanni a pompázatos fotóalbumot nézegetve, ahol az ember migrénes fejfájástól eltorzult arccal áll energiavámpír kollégája mellett, aki olyan sötét jövőképet fest le kéretlenül, amivel elveszi az ember kedvét még az élettől is. Vagy Te esetleg láttál olyan pillanatot megörökítve, ahogyan valaki éppen a belét kidolgozza egy üzemi konyhán éhbérért, a ruhája pedig tele van ráfröccsent ételmaradékokkal? És az a pillanatfelvétel hol van, ahol az látható, hogy a kimerültségtől elgyötört alany kétségbeesve tekint az óra számlapjára, mert még olyan sok dolga lenne, hogy igazából még sírni sincs ideje. Persze van olyan pillanat is (no nem a fotón), amikor az ember zokog, mert összeroppantotta a fájdalom, amit az okozott, hogy rútul kihasználták jóindulatú segítő szándékát.

Hogy ez mind az én példám lenne? Dehogy! Ez mindannyiunk példája. És csak egy szeletkéje a nagy kerek egésznek. Ezektől a pillanatképektől persze biztosan vannak súlyosabb problémák is. Egy egész regényt meg lehetne tölteni a sötétebbnél sötétebb, irigylésre már cseppet sem méltó helyzetekkel, amik mind az élet részei.

Talán nem minden szelete egyformán finom az Élet tortájának. Lehet keserédes, savanyú, büdös.

...és én mégis minden falatát élvezem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése