Terézanyu börtönben

Tanulópénz. Akár ezt a címet is adhattam volna történetemnek, amiben megpróbálom kifejezni, mennyire kell vigyázni a bennünk lappangó, minket irányítani akaró kis potyautassal, Terézanyuval. A legtöbb emberben ott él, még ha nem is tud róla. Sokáig én sem tudtam. Azt mondják, többnyire a női nem képviselőiben lelhetőek fel azok a jellemvonások és viselkedésminták, amik miatt amolyan szárny nélküli tyúkanyók lettünk. Gondoskodó élőlények. Másokat segítő, érző lelkek. Egyszóval Terézanyuk. Azt hiszem, ez genetika. Belénk van kódolva.

Kár, hogy néha minden jó szándék ellenére rosszul sül el ez a bekódolt segíteni akarás. Mint az én esetemben, tíz évvel ezelőtt.

Egészen addig nem is tudtam Terézanyukám létezéséről, amíg rá nem döbbentem, hogy neki köszönhetem több mint másfél milliós hiteltartozásomat!

Dióhéjban a következő történt. Tizenkilenc évesen egy utazónyi ruhával és éppen annyi élettapasztalattal jöttem el a szülői háztól. Nem volt a dolog zökkenőmentes (nem is az előttem elterülő úton fel-felbukkanó kátyúk miatt, sokkal inkább lelkileg). Sajnos otthon odáig fajultak a dolgok, hogy nem éppen békésen és örömkönnyekkel kísérve hagytam magam mögött a gyerekszobámat. Igazából nem volt haditervem arra vonatkozóan, hová menjek, mihez kezdjek az életemmel. Az mentett meg, hogy - mindössze négy hónapnyi együtt járás után - az akkori barátom felajánlotta, szívesen befogad a szülői paneljába. Annyi volt a bökkenő, hogy a panelben a szülők is benne voltak, ami a későbbiekben okozott nem is kevés súrlódást a két generáció között. Akkoriban tapasztaltam meg, mennyire igaz a mondás: “lakva ismerni meg az embert”.

Telt-múlt az idő, és szép csendben belopakodott az életembe az én kedves Terézanyám. Sajnálatos módon nem mutatkozott be nekem, hogy íme, én lennék az, akitől tartózkodnod kell a saját lelki és anyagi épséged érdekében! Nem. Inkább észrevétlenül, de annál szorgosabban munkálkodott bennem a szentem, a háttérből irányítva érzéseimet, döntéseimet. Az volt a vesztem, hogy akkoriban még az alaptermészetem vásznához hozzá volt filcelve a befolyásolhatóság lágy szövete. Időközben megbontottam ezt a nemkívánatos plusz anyagot a varrás mentén, így szép lassan teljesen lefoszlott rólam e negatív tulajdonság.

A másik dolog, amit arcátlanul kihasznált a bennem munkálkodó nőszemély, hogy világéletemben konfliktuskerülő voltam. Pontosabban: behódoló természetű. Így aztán nagyon könnyű dolga volt velem Terézanyunak. Önmagamat mindig a háttérbe helyeztem, elsődleges célom MÁSOK boldoggá tétele volt. A lista elején természetesen az akkori élettársam szerepelt, ám mivel csatolt áru volt a két szülő, így ők is. Ugyanez volt a helyzet a rokonsággal, az én családommal, továbbá a kollégáimmal. Meg is lett az eredménye Terézanyu ténykedésének. Részemről mindenféle tiltakozás és a legcsekélyebb ellenállás nélkül sikerült rábeszélnie az exemnek, hogy mondjak fel akkori munkahelyemen, és iratkozzak be nappali tanulóként főiskolára. Mivel keresettel nem rendelkeztem, számára az volt a természetes, hogy felveszek a nevemre diákhitelt, és majd abból az összegből besegítek a családi költségvetésbe.

Mint utólag kiderült, Terézanyukának fikarcnyi gazdasági illetve üzleti érzéke sem volt. Templomában nem kezdtek el mocorogni a vészharangok, így nem kaptam vészjelzést arra vonatkozóan, hogy NE menjek bele egy ekkora hülyeségbe. Talán a mentségére kellene írnom, hogy még ő sem láthatta előre a jövőt. Na igen, ha tudtam volna, hogy x idő után szakítok az akkori barátommal, ami azt vonta maga után, hogy - leszámítva a személyes dolgaimat - nincstelenül hurcolkodok át egy albérletbe másfél milliós hitellel a nyakamon... De nem tudtam előre.

Új életet kellett kezdenem. Sajnos pont ebben az időszakban támadott hátba a legjobb barátnőm, ami még nehezebbé tette, hogy mihamarabb talpra álljak. Így aztán nemcsak egy ex-pasi, de egy ex-barátnő fájdalmas emlékeivel is meg kellett birkóznom, mialatt igyekeztem új fészkemet kialakítani az albérletemben.

Valami megtörhetett bennem, mert az elkövetkezendő két évben mintha kicseréltek volna. Az volt az első dolgom, hogy elkaptam Terézmutter grabancát, beragasztottam a száját, megbilincseltem, és dutyiba zártam. Istenem, micsoda felszabadult érzés volt! Szabadság! Amikor a lista elején végre ÉN szerepeltem!

Igen ám, a bökkenő csak az volt, hogy ez a fene nagy szabadság a fejembe szállt. Átestem a paripa másik oldalára. Abban a bizonyos két évben ugyanis önző lettem. Nem voltam hajlandó mások problémáival foglalkozni, még a családoméval sem. Egyre csak azt szajkóztam, mindenki oldja meg maga a saját gondjait. Visszatérő szlogenem volt: “Nőj fel a feladathoz!”. Úgy voltam vele, megvannak a magam nehézségei, miért kellene mások bajaival törődnöm? Egyszerűen elzárkóztam mások, beleértve a családom mindennapi problémáitól.

Két év telt el így, amikor szép lassan észhez tértem. Rájöttem, egyáltalán nem tesz boldoggá ez az életforma. Ráadásul túlságosan megkeményítettem a szívemet, és számomra kedves embereket vadítottam el magamtól.

Aztán szép lassan változni kezdtem. Felhagytam addigi vad, önző életemmel, és ahogy egyre nyitottabb és figyelmesebb lettem másokkal, úgy fokozatosan leszedtem Terézanyu szájáról a ragtapaszt, kezéről a bilincset, és áttettem őt a megfigyelőbe. Amikor úgy éreztem, arra van szükségem, bementem hozzá beszélgetni és tanácsot kérni. Ő is változott. Már nem próbálta visszaszerezni egyeduralmát. Kölcsönösen hagyjuk egymást élni, és időközben kiengedtem börtönéből, hiszen letelt a büntetése. Azaz, visszafizettem az összes hitelemet, amit ostoba módon hagytam, hogy az exem a nyakamba és a bankszámlámra varrjon.

Érdekes módon, amikor Terézanyut szabadon engedtem, megkönnyebbülést éreztem, hiszen ezzel együtt én is felszabadultam. Idővel megtanultam, hogyan vállaljak felelősséget a döntéseimért, a tetteimért. Arra is odafigyeltem, hogy megteremtsem az egyensúlyt a másokkal való törődés, valamint a saját boldogságom megteremtése között. Nem volt könnyű, és nem is ment egyik napról a másikra, de tudatossággal és önfegyelemmel sikerült ezt elérnem.

Azóta sok-sok év telt el. Változtak az életkörülményeim, és ezzel együtt változtam én is. Éltem Budapesten, ahol megismerkedtem mostani férjemmel. Éltünk külföldön, majd hazatértünk és letelepedtünk Békés megyében. Férjhez mentem, új embereket ismertem meg. Kerestem az utamat, ám végül hallgattam a “hívó” szóra, és megtaláltam a hivatásomat, az írást.