Láttam egy filmet, amelyben megfogott az egyik jelenet: csúnya
és fájdalmas válása után - valamennyi idő elteltével - az asszonyka rajongva
omlik exférjura nyakába, és hát… a folytatást mindenki fantáziájára bízom.
Na most, ez a jelenetecske kérdéseket indított el az agyamban. Egyáltalán nem ítélkezni akarok, mert mindenki azt csinál, amit akar, mindössze személyes tapasztalataimat is alapul véve nem értem, hogy egy megbántott (netán bántalmazott), megcsalt, esetleg anyagilag kihasznált vagy lelkileg lehúzott ember hogyan fanyalodhat arra, hogy az őt gyötrő emberrel hágjon, vagy háljon? Erősebb a pillanatnyi állati ösztön, mint a múlt sérelmei és fájdalmai? Memóriazavar hatására felejtődnek el a rossz emlékek? Vagy egyszerűen erről szól a megbocsátás, ami egyébként oly’ sok embernek (köztük nekem is) rettentő nehéz feladat? Nem tudom. Annyit viszont biztosan kijelenthetek, hogy velem a címadó kijelentés nem fordulhat elő! Vegyük például a férjem előtti exemet. Az is elég, ha csak rá gondolok, és rögtön elkap a hányinger. De frankón, fizikailag, öklendezhetnékem van. Szerintem ha - ne adja a Jóistenke!!! - összefutnék vele, elkezdenék sugárban okádni. Ha az emberiség sorsa függne tőle, akkor sem adnám magam oda neki soha! Szakításunk után annyira undorító és aljas módon viselkedett velem az a kis senki, hogy a létező összes módon igyekeztem megszabadulni mindahány emlékétől: kitöröltem a gépemről a közös fényképeket (de még azokat is, amik csak emlékeztettek rá); száműztem életemből a kedvenc előadója zenéit; újraindítottam a blogomat, mert sajnos rettentő sok bejegyzésemben szerepelt; és persze kidobtam az összes tőle kapott vacak ajándékot. Persze ha azt vesszük, hogy egy 30. életévét magassarkúval tipró nő életerős fiatalember partnerétől egy A4-es lapra ceruzával rajzolt autót kapott, aminek bekeretezésére egyébként nem volt pénze a drágának, akkor talán kijelenthető, hogy nem sokat veszítettem. Meg persze az sem biztos, hogy egy felnőtt, ráadásul párjával ellentétben érett nő számára egy dínós díszpárna a legpraktikusabb születésnapi ajándék… Ó, ehhez a gondolatsorhoz hozzáfűzhetném, hogy mit is várni egy olyan embertől, aki 27 éves létére egy neves játékbolt állásinterjúján ekképpen nyilatkozik meg: “Azért szeretnék itt dolgozni, mert még én is egy nagy gyerek vagyok.” (Csak zárójelben csatolom: életképtelen exemnek ez volt élete első állásinterjúja. 27 évesen...) Pfff.
Na most, ez a jelenetecske kérdéseket indított el az agyamban. Egyáltalán nem ítélkezni akarok, mert mindenki azt csinál, amit akar, mindössze személyes tapasztalataimat is alapul véve nem értem, hogy egy megbántott (netán bántalmazott), megcsalt, esetleg anyagilag kihasznált vagy lelkileg lehúzott ember hogyan fanyalodhat arra, hogy az őt gyötrő emberrel hágjon, vagy háljon? Erősebb a pillanatnyi állati ösztön, mint a múlt sérelmei és fájdalmai? Memóriazavar hatására felejtődnek el a rossz emlékek? Vagy egyszerűen erről szól a megbocsátás, ami egyébként oly’ sok embernek (köztük nekem is) rettentő nehéz feladat? Nem tudom. Annyit viszont biztosan kijelenthetek, hogy velem a címadó kijelentés nem fordulhat elő! Vegyük például a férjem előtti exemet. Az is elég, ha csak rá gondolok, és rögtön elkap a hányinger. De frankón, fizikailag, öklendezhetnékem van. Szerintem ha - ne adja a Jóistenke!!! - összefutnék vele, elkezdenék sugárban okádni. Ha az emberiség sorsa függne tőle, akkor sem adnám magam oda neki soha! Szakításunk után annyira undorító és aljas módon viselkedett velem az a kis senki, hogy a létező összes módon igyekeztem megszabadulni mindahány emlékétől: kitöröltem a gépemről a közös fényképeket (de még azokat is, amik csak emlékeztettek rá); száműztem életemből a kedvenc előadója zenéit; újraindítottam a blogomat, mert sajnos rettentő sok bejegyzésemben szerepelt; és persze kidobtam az összes tőle kapott vacak ajándékot. Persze ha azt vesszük, hogy egy 30. életévét magassarkúval tipró nő életerős fiatalember partnerétől egy A4-es lapra ceruzával rajzolt autót kapott, aminek bekeretezésére egyébként nem volt pénze a drágának, akkor talán kijelenthető, hogy nem sokat veszítettem. Meg persze az sem biztos, hogy egy felnőtt, ráadásul párjával ellentétben érett nő számára egy dínós díszpárna a legpraktikusabb születésnapi ajándék… Ó, ehhez a gondolatsorhoz hozzáfűzhetném, hogy mit is várni egy olyan embertől, aki 27 éves létére egy neves játékbolt állásinterjúján ekképpen nyilatkozik meg: “Azért szeretnék itt dolgozni, mert még én is egy nagy gyerek vagyok.” (Csak zárójelben csatolom: életképtelen exemnek ez volt élete első állásinterjúja. 27 évesen...) Pfff.
Eh, eltértem a tárgytól. Bár tulajdonképpen azt hiszem,
mindent leírtam, ami kikívánkozott belőlem, úgyhogy szerintem ezzel le is zárom
eme bejegyzésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése