Angyali sugallat

Finoman szólva is érdekes volt a múlt hétfői napom. Iskola után kivételesen nem egyből a könyvtárba mentem, ahogy szoktam, hanem beterveztem egy egyórás sétát. Nos, ebből kettő lett úgy, hogy a második órai sétámon egy idős hölgyet támogattam.

Aznap hajnal háromkor keltem (senki ne kérdezze, miért, mert én magam sem tudom😅). A szokásos reggeli készülődésünkig anyagot gyűjtöttem egy újabb blogtémámhoz, majd suliba mentem. Tekintettel arra, hogy kialvatlanul kellett megírnom egy vállalkozástan modulzárót, majd még németórán is illett figyelnem (amiben a fejfájásom némileg hátráltatott), elhatároztam, órák után beiktatok egy frissítő egyórás sétát, nehogy elaludjak a könyvtárban. A buszom indulásáig két óra hossza volt, amiből a séta utáni órácskát tanulással készültem tölteni.

Nem volt előre eltervezett útvonalam, arra mentem Dévaványán, amerre a lábam vitt.😊 Csendes utcácskákat fedeztem fel takaros házakkal. A fejem kitisztult, felfrissültem, és letudtam az aznapi edzésem egy részét is. Otthon már csak karra akartam erősíteni, amit később akaratlanul kiváltottam azzal, hogy egy nénivel a karomon sétáltam még egy órán át. 😄

Közeledtem az egyórás sétaadagom végéhez, így a könyvtár felé vettem az irányt. Egyszer csak mit látok? Egy ősz hajú embert a járdán, aki éppen próbál feltápászkodni. Körülötte rengeteg lehullott falevél. Megszaporáztam lépteimet, hogy segíthessek, ám egy fiatalember megelőzött. Mire odaértem, már felsegítette az idős hölgyet. Kihalásztam a néni táskáját az avarból, átnyújtottam neki, majd megkérdeztem, mi történt, tud-e járni, kísérjem-e haza?

A “balesetes” elmesélte, hogy megcsúszott a nedves avaron, megütötte mindkét térdét, de egyébként kutya baja, és bizony megköszönné, ha haza tudnám kísérni, nem lakik messze. Karon fogtam tehát, és elbotorkáltunk a házáig. Valóban nem volt messze. Viszont…

Amikor a néni hosszas keresgélés után sem találta a kulcsát, és nem is jött elő senki a házból, átfutott rajtam egy halvány balsejtelem.

Javasoltam, forduljunk vissza, elkísérem az orvosi rendelőig, ott leülhet megpihenni. Ezt azért is éreztem jó ötletnek, mert amikor a néni házához igyekezvén elhaladtunk a rendelő előtt, akkor mesélte büszkén az idős hölgy, hogy ott dolgozott negyven évig, gondoltam, csak rábízhatom ott valakire, aki ismeri. Még csak a harmadik szomszédig jutottunk, amikor megláttunk az egyik udvaron egy hölgyet, aki megismerte támogatottamat. Megtudtam tőle, hogy a nénit Margitkának hívják (pont mint anyukámat!), és szegényke rosszul emlékszik, már egy másik helyen lakik egy fiatal házaspár gondozásában, és bizony már máskor is eltévedt. Na, ekkor ijedtem meg picurkát, mert nem tudtam, mitévő legyek, és az idő is egyre telt… A szomszéd hölgy nagyjából útba igazított, szerencsére pont a buszállomás felé kellett mennünk. Margit néni még elcsevegett volna ismerősével az egyre jobban szitáló esőben, ezért finoman noszogatnom kellett, hogy bizony ideje felkerekednünk, mert még sokat kell gyalogolnunk a fájós térdeivel.

Háháá, Margit néni viszont nagyon cseles volt ám! Elértünk vélt lakhelye utcájának a sarkáig, ami után be kellett volna fordulnunk jobbra, ám ő ott topogott egy kicsit, mondván, várjuk meg a szemből jövő fiúcskát, mert úgysem férnénk el mindhárman a járdán. Jó. Megvártuk. Indulnék jobbra, a néni pedig fordul vissza. Na, de mondom, nem lesz ez így jó, hisz’ onnan jövünk, nem volt ott senki, zárva a kapu, a néninél meg nincs kulcs! Csak menne vissza a lelkem! Finoman rábeszéltem, hogy mégiscsak jobb lesz nekünk jobbra fordulnunk, hátha már keresik, és útközben összetalálkozunk azzal, akivel lakik. Úgy is lett!

Nem sokat mentünk, amikor megszólítottam az utunkba eső szociális otthon portását, hátha véletlenül tudja, hol is lakik pontosan Margit néni. Ekkor lefékezett mellettünk egy bicikli. Egy körülbelül velem egykorú fiatalasszonyka igen megörült, hogy végre rátalált az ő kis csellengőjére. A továbbiakban úgy mentünk, hogy a hölgyemény tolta a biciklit, aminek a kosarába már bele is rakta a néni táskáját, én pedig továbbra is a sérültet támogattam.

Még mindig volt egy félórám a busz indulásáig, ami pont elég volt arra, hogy az egyébként tízperces utat megtegyük adott időn belül. Bekísértem Margit nénit a házba, szépen elbúcsúztam tőle és a fiatalasszonytól is, majd órámra pillantva kicsit “kiléptem”, hogy elérjem a buszomat.

Hazafelé elgondolkoztam azon, mennyi véletlennek kellett összeadódnia ahhoz, hogy segíthessek a néninek. Mivel azonban nem hiszek a véletlenekben, arra jutottam, mindkettőnk védőszentje közreműködött a dologban.😇 Annyit biztosan tudok, hogy amikor hétfőn az egyébként is napirenden kívüli sétámat végeztem iskola után, akkor csak mentem, amerre a lábam vitt. És bizony a lábam - angyali sugallatra - Margit nénihez vitt.

Végezetül már csak annyit fűznék ide, hogy másnap a férjem ezzel a jó-tanáccsal engedett el suliba reggel: “Aztán ügyesen! Nem kísérgetni mindenféle avarból felszedett embereket!”😄

Kalandom szemléltetésére próbáltam a neten egy ideillő képet találni, ám nem igazán jártam sikerrel. Mindenesetre ezt az aranyos képecskét idebiggyesztem.