Azt a címet is adhatnám ennek a résznek, hogy Buszos-piacos-cigis
“élményeim”. De nem adom. Marad az eredeti cím, a folytatólagosság miatt.
Most elmesélek egy minitörténetet.
Egy szép napsütéses csütörtök délután egy fa árnyékában
várom a buszomat. Nézek jobbra: a váróterem bejáratától egy lépésre egy fiatal
lány bagózik. Nézek balra: az egyik padon egy középkorú hölgy pöfékel, teljesen
beborítva büdös füstjével a mellette várakozó fiatalembert, aki jámbor birka
módjára tűri, hogy őt éppen masszívan mérgezik. Nézek befelé az elmémbe, elkapok egy gondolatot: nem lett volna illő megkérdezni a padon ülő nőnek, hogy a
mellette ülőt netán zavarja-e a füst, és rágyújthat-e? Nézek magam elé, a
buszöbölben ácsorogva egy középkorú fickó meglátja, hogy jön a busz, bepánikol,
és még úgy szív három-négy slukkot gyors egymásutánban a cigijéből, hogy közben horpad
be a homloka. Mindezek után elborzadva látom, hogy az illető úriember úgy lép
fel a buszra, hogy közben azt a három-négy slukknyi büdös mérget fújja bele egyenesen
a busz belsejébe. Visszafojtott lélegzettel felszállok, leülök a bagóstól
jó messze, ám nyugalmam nem tart soká, mert a következő buszmegállónál egy
olyan srác huppan az előttem lévő ülésre, akiből árad a kellemetlen pállott
cigiszag (egy hölgynél ez még lelombozóbb). Persze rám lehet
fogni, hogy túl finnyás vagyok, de egy idő után egy halász sem érzi magán a
halszagot…
Leltározom a lehetőségeimet: összeszorított fogakkal és
orrlyukakkal csendben tűrök, vagy átszállok egy másik buszra, ami másfél óra
múlva jön. Nem túlzok. Mivel nem világvárosban lakok, egy-egy település között
bizony ilyen “gyakran” ingáznak a buszok.😏
Végre leszállok a buszról. A kánikula, valamint a megpróbáltatások
elviselésének jutalmazásaképp venni készülök magamnak egy gömb fagyit. Boldogan
böngészem a kínálatot, amikor közvetlenül mellém áll egy vén szivar, és a nagy
barna szivarjából olyan büdös füstöt ereszt egyenesen a képembe, amitől hátrahőkölök.
Aznap le is mondok a hűsítő finomságról, és hazafelé baktatva reménytelve arra
gondolok, hogy a péntekem “tisztább” lesz.
A hét utolsó napján ülök a suliban (hogy milyen iskolában,
arról egy későbbi bejegyzésemben írok bővebben). Éppen szünet vége, szállingóznak
be a bagós osztálytársak. Ahogy helyükre igyekezve elhaladnak mellettem, majd’
lefordulok a székről, olyan büdösek. Egy rövid ideig csak kifelé tudok
lélegezni, de szerencsére a nyitott ablakon hamarosan elég friss levegő jön be.
Ekkor elborzadva arra gondolok, mi lesz velem télen, ha zárva lesz az összes
oxigén-beeresztő kézikészülék!
Délután várom a hazafelé tartó buszomat, és mit látnak
szemeim? Mivel Dévaványáról indul ki a buszom, tehát az az indulási állomás, a
sofőr bácsi gondol egyet, és indulás előtt szép figyelmesen elrendezgeti az
ablakoknál a sötétítő függönyöket. Mindezt úgy, hogy közben végig ott füstöl a
kezében a cigije! Hirtelen vágok egy mérges-madár-arcot (angry bird), majd
kénytelen-kelletlen felszállok, és finoman, kulturáltan közlöm a sofőrrel, hogy
mivel asztmás vagyok, megköszönném, ha lenne olyan kedves, és nem az égő
cigarettájával sétálna végig a buszon. Jóindulatát mutatva a lelkem gyorsan
kinyitja nekem a hátsó ajtót indulásig. Utazok-utazok, és már nem messze Köröstarcsától
egyszer csak arra figyelek fel, hogy cigifüstöt érzek. Első gondolatom az, hogy
biztos a szembejövő kocsiból jött be a füst a nyitott ablakon. Ülök tovább
nyugodtan, de gyanús lesz a dolog, és azon morfondírozok, hogyan érezhetem már két perce a büdös cigiszagot? Kihajolok az ülésből, megkukkolom a buszsofőrt, és
majd’ kiesek ültömből: ott pöfékel pökhendi módon vezetés közben a fülkéjében.
Tehát a buszvezető bácsit kb. annyira hatotta meg az asztmám, mintha azt
mondtam volna neki, hogy elhagytam egy hajszálamat (mondjuk utóbbi engem sem
rendítene meg különösebben). Azért valahol szomorú és kétségbeejtő is egyben,
hogy egy ember fölött akkora hatalommal bír egy szecska kis papírrúd, hogy még
a kormányt sem lehet fogni miatta rendesen, amikor pedig a mögötte ülő utasok
életével felel.
Immár reménytelenül nézek a szombat elé. Hajnal háromkor
ébresztő, a férjemmel indulunk a békéscsabai piacra árulni. Szeretem a
piacolást, csak sajnos, hogy úgy fogalmazzak, a többi bazáros nem beleköp a
levesünkbe, hanem belemérgez a levegőnkbe. Egész nap fújják a füstöt a
mögöttünk lévő árusok. Ám a piac igazán jó színtér arra, hogy érdekességeket
is lássak!👩
Szemtanúja vagyok, amint a velünk szemben áruló bizsubazáros
fickó ingerülten eltaszigál egy idősebb asszonyt a portékájától, mondván, ne tegyen
bennük kárt az égő cigarettájával. Helyeslően bólogatok, ám a délelőtt folyamán
azt mozizhatom végig több ízben is, ahogyan a vérmes árus úgy szolgálja ki a
vevőket, hogy hol a szájából lóg az égő cigaretta, hol a kezében parázsló
füstrúddal matat az ékszerek között.😆
Bámészkodok tovább, és egyre jobban elszomorodok. A vásárlók
úgy sétafikálnak égő cigijükkel a sorok között, hogy a füst pont a három-hat éves kisgyerekek,
vagy épp a babakocsiban nyugodtan ülő csecsemők légbemeneti útjának a
magasságában száll. Azt is érdekes megfigyelgetnem, hogy a bámészkodó vásárlók
úgy forgolódnak a cigijükkel, hogy nincsnek tisztában vele, éppen kinek a
ruháját/táskáját égetik ki. Vagy melyik gyerek fejére szórják a hamut…😕
A rend kedvéért néha nálunk is érdeklődnek potenciális
vevők. Elém áll egy szép arcú, igényesnek kinéző, középkorú hölgy, és megszólal -
rekedtes pasihangon. Majd távozóban veszi is elő csinos retiküljéből a bagót.
Tüneményes jelenet.
Telik az idő, eljön a pillanat, amikor jön a piacfelügyelő
beszedni a helypénzt. Kíváncsian érdeklődve megkérdezem tőle, mi a helyzet a
piaci dohányzással. Kapásból válaszolja, hogy a piac közterületnek számít,
tehát tilos a dohányzás. Konstatálom. Majd kis idő múlva csendes beletörődéssel az arcomon azt látom, hogy maga a piacfelügyelő sétafikál a sorok között égő cigarettával
a kezében.👏👏👏
És itt a minitörténet vége. Befejezésként már csak az anyagiak maradtak. Számomra már az is érthetetlen, hogy valaki (nem kevés,
hanem sok) pénzt ad azért, hogy rendszeresen és módszeresen mérgezze magát (és
környezetét), na de ha valaki munkanélküli három-négy gyerekes anyukaként pöfékel el
több tízezer forintot havonta, az elgondolkodtat: vajon a családi
költségvetésben honnan csíp le, hogy a “füstre fussa”?
E téma boncolgatásának csak nem akar vége szakadni. A
következő irományomban a passzív dohányzás szörnyen káros hatásait fogom
felvázolni, csak hogy lásd, miért rinyálok ennyit “egy kis
füst” miatt. Addig is mi mással zárhatnám a gondolatsoromat: minden embernek
jogában áll olyan hülyének lenni, amennyire csak jólesik neki - csak legalább
másnak ne ártana vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése