Életem legnagyobb pofára esése

Tizenegy-kétéves koromban történt meg velem az, aminek eredményével majd’ negyed évszázadon keresztül küszködtem minden egyes nap.

Egy szép nyári napon éppen egy jó nagy dombról száguldoztam lefelé nagy vagányan a bicajommal. Sajnos egy rossz manővernek “hála” oldalra borultam, és az esés legnagyobb részét az arcommal fogtam fel. Össze-vissza tört a képem, a fogaim elmozdultak a helyükről, és persze dőlt a vérem. Az ütődéstől sajnos a bal első fogam el is színeződött. Gondolom, elsárgult az irigységtől, amiért a társaival ellentétben neki nem maradt hely a sorban. A végkimenetele az lett a balesetnek, hogy fogszabályzót kellett viselnem. Olyat, amiben újra kellett tanulnom nyelni, lélegezni; és amiben képtelen voltam egy éjszakát önfeledten végigaludni. Nem rögzítős volt a készülék, hanem kivehető fajta, amihez egy rettentő nagy műanyag rész tartozott, ami elfoglalta az egész szájpadlásomat. Csoda hát, hogy idő előtt felhagytam a viselésével, mielőtt még rögzülhettek volna a fogaim a helyükön? Nem tudtam előre, mennyit fogok még küszködni miattuk életem folyamán, csak azt tudtam, hogy akkor nem akarok tovább szenvedni.

Mindenesetre telt-múlt az idő. Gimibe kerültem, ahol diáktársaim igazán tekintettel voltak az érzéseimre: nem csúfoltak a fogaim miatt - legalábbis nyíltan nem. Csak a hátam mögött. Nem tagadom, a fogaim rendesen megtépázták az önbizalmamat. Mit megtépázták? Cafatokra szedték! Még egy szép új frizurával és sminkben is csúnyának láttam magam. Meg voltam győződve róla, hogy amint kinyitom a számat, rögtön elcsúnyul az egész arcom. Negatív önértékelésem bizony a párválasztásomat is negatívan befolyásolta (ez alól csak a férjem a kivétel!)

Huszonéves koromban rászántam magam, és utánajártam, miként lehetne rendbeszedetni a fogaimat. Akkori exem, akivel együtt is éltem, azonban nem támogatott ebben, pedig pénzünk lett volna rá. Nyilván prioritás szempontjából nem szerepeltem annyira előkelő helyen, hogy ilyesmi pénzáldozatot hozzon értem… Én pedig szépen beletörődtem abba, hogy csúnya maradok életem végéig.

És aztán jött Ő! A férjem. Igaz, sok-sok év múlva, de rátaláltam arra a társra, aki ugyan elfogadott és szeretett olyannak, amilyen vagyok, mégis azt mondta, ha nekem ez fontos és jobban fogom érezni magam tőle, akkor támogat és mellettem lesz. Így is történt. Persze nem csak az anyagi támogatásra kell gondolni, hanem a lelkire is. Továbbá elég sok utánajárást igényelt a dolog. Békéscsabára jártunk át, mivel ott praktizál egy felnőtt-fogszabályozó szakorvos, valamint ott készítettek a fogaimról panoráma röntgent is. A konzultáció során kiderült: két lehetőségem van. Vagy rögzített fogszabályozó készüléket hordok úgy két éven keresztül, vagy pedig feláldozok valamennyit a fogaimból, amit lecsiszolnak, és híddal teszik széppé. Az első variáció tehát több évbe és több százezer forintba került volna, a második néhány kezelést és összesen ötvenhatezer forintot jelentett, amit ráadásul a körzeti fogorvosom is meg tudott csinálni, tehát nem kellett folyton Békéscsabára autókáznunk.

És most lássuk, hogyan zajlott a felszabadulásom.😊 Először a doktornővel megkonzultáltuk, mit is vállalok, mi vár rám. Amikor elmagyarázta, hogy milyen szépen meg lehet csinálni a fogaimat, bizony elsírtam magam. El sem mertem hinni, hogy nem fog kínozni a tudat, hogy a mosolyom elcsúfítja az egész arcomat, vagy nem fog többé lelombozni a napi fogmosás… Attól féltem, ha kisírt szemmel megyek ki, a többi, sorára várakozó pácienst még elriasztom: azt hihetik, ennyire fájdalmas egy kezelés. Szóval szipogtam még egyet-kettőt, és időpontot egyeztettünk, hogy elkezdhessük a procedúrát.

Eljött a nagy nap, és én széles mosollyal az arcomon ezzel a mondattal köszöntöttem a doktornőt és az asszisztensét: “Még soha nem vártam ennyire, hogy fogorvosi székbe ülhessek!”😄

Bevallom, elfelejtettünk amolyan “előtte-utána” képet készíteni, de nem is bánom. Sajnos elmémbe ugyancsak beleégett csúnyácska mosolyom emléke.😕

Mielőtt még elkezdődött volna az átalakításom, feltettem néhány fontos kérdést. Az első ez volt: lehet-e a kezelés után tornázni? Természetesen nem volt akadálya. Kávéról-teáról le kell-e mondani? Nem, mivel a porcelánfog nem színeződik el. És végül: lehet-e almába harapni? Megnyugtattak, hogy a porcelán-hidat cementtel rögzítik a lecsiszolt fogakhoz, ezért strapabíró lesz, viszont csirkecsontot vagy meggymagot ne rágcsáljak vele. És persze innentől azzal is fel kell hagynom, hogy a fogaimmal törjem fel a diót, mogyorót és egyéb magvakat.

A kezelés maga kereken egy órát vett igénybe. Kaptam érzéstelenítő szurit, ami csupán néhány másodpercig volt kellemetlen, de aztán nem éreztem semmit. Sőt, amikor kiment a hatása az érzéstelenítésnek, akkor sem voltak fájdalmaim. Szóval, a lecsiszolás úgy fél óráig tartott. De ezt nem úgy kell ám elképzelni, hogy teljesen tövig eltüntették elöl a fogaimat. Az egyikből hátulról kellett egy-két millimétert elvenni, amelyik bentebb állt; a másik, amelyik előrefelé kukucskált, azt elölről kellett elkeskenyíteni, a többiből pedig oldalról kellett egy keveset csiszolgatni, hogy legyen helye a hídnak.

Ezután következett egy eléggé összetett feladatsor. Többféle mintát vettek a fogsoromról. Rá kellett harapni különböző gipszanyagokra, amelyek közül az egyik eléggé büdös volt.😅 Ismétlem, fájdalommentes volt az egész kezelés, max. egy kicsit kellemetlen. Na de kérem a szépségért meg kell szenvedni. És érdemes is!😁

Naivan azt hittem, lecsiszolják elöl a fogaimat, aztán mehetek Isten hírével egyenesen a Mónika-showba csukott szájjal köpködni meg székestől borogatni az embereket (merthogy ott az a szokás a fogatlanoknál). De nem ez történt. Kaptam egy ideiglenes, műanyag hidat, amíg elkészítette a fogtechnikus a végleges porcelánt. A műanyag fog csak ragasztva került a helyére, szóval azzal nemigen lehetett harapnom az ételt. Kis katonákat vágtam/törtem az ételből, vagy kiskanállal toltam a számba, és mint a kutyák, oldalra hajtott fejjel rágicsáltam meg. Nem csoda hát, hogy amilyen óvatosan ettem (és bevallom, fura is volt az az “elnagyolt” fogpótlás a számban), két hét alatt le is ment rólam két kiló. Mondjuk volt miből leadnom, szóval nincs vész.😏

Amikor elkészült a szép fehér, szabályos porcelánfogam, és megnézhettem végre a doktornőtől kapott kis kézitükörben, megint nem bírtam a feltörő érzéseimmel, és ismét elsírtam magam. A boldogságon és megkönnyebbülésen túl bennem volt egyfajta “nem-hiszem-el” érzés is, ami még jó két hétig velem volt. Belenéztem a tükörbe, és minduntalan kiszaladt a számon: “Ezt nem hiszem el.” Sőt, amikor mások előtt nevettem, ösztönösen minél hamarabb igyekeztem becsukni a számat, mert még bennem volt a szégyenérzet.

Most már több mint két hét telt el megszépítésem óta. Kezdem valóban elhinni, hogy bátran mosolyoghatok, és egyáltalán nem bántam meg, hogy valamennyit feláldoztam a fogaimból.

Egy ideillő idézettel zárnám bejegyzésemet:

“Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni. Változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni.”