Alkohol-lista

Már régóta készülök ezzel az irománnyal, csak eddig gyűjtögettem hozzá a gondolatokat. Még arra is emlékszem, pontosan mikor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy írjak pár sort az alkoholizálásról.

Tavaly ilyenkor Tibivel még Angliában éltünk. Néha-néha eljártunk barátokhoz kicsit lazítani, beszélgetni, netán kártyázni. És igen, inni is. Mivel addigra eljutott a tudatomig (33 éves voltam akkor), hogy igazán érdemes lenne egészségesebben élnem, így fokozatosan bevezettem mindennapjaimba a rendszeres mozgást, és szép lassan elhagytam a káros dolgokat, mint például cukros édességek, alkohol. No nem mintha addig annyit ittam volna, mint a gödény, csak éppen előfordult egy-egy alkalommal, hogy betintáztam.🙈 Szóval rádöbbentem, hogy egy szimpla baráti összejövetelt nem kell alkohollal ünnepelnem (mondjuk azóta nagyjából semmit sem ünneplek alkohollal).

Igen ám, de milyen a jó magyar szokás? Ivászattal szembeni ellenállásodat tapasztalva rögtön szaladnak barátaid a tölcsérért, lefognak, és döntik beléd a piát “Igyál, igyááál!” kedves kis noszogató csatakiáltásuk kíséretében.😅 Az nem baj, hogy te személy szerint nem kívánod az alkoholt és a vele járó későbbi negatív közérzetet. Többség dönt, innod KELL, különben jön az “öri-harival” való fenyegetőzés a barátok részéről. Ehh.

Hát miért nem tartják tiszteletben az emberek a döntésemet?! Miért kell megindokolnom, hogy miért nem iszok? Az nem elég jó indok, hogy mert nem akarok? Komolyan mondom, összesen 3 db, mások által elfogadott indokot ismerek csak a közös népjóléti alkoholizálás elutasítására:

1. vezetek
2. terhes vagyok (bár ez a férfiak esetében nem mindig hihető)
3. eltiltott tőle az orvosom

...bár ez utóbbit nem mindig akarják elhinni. Kíváncsiságból egyszer lehet bedobok egy ilyen mondatot: “Eltiltott tőle a szervezetem, mert nem akar túlórázni a májam az alkohol káros hatásainak ellensúlyozása miatt.”

Alkalom bezzeg mindig van! A szomjas ember iszik örömében, bánatában, ha megszületik valaki, ha meghal valaki, ha sikerül egy vizsga, ha nem sikerül egy vizsga, esküvőn, válás után, szimpla hétvégén, és még sorolhatnám napestig.

Az természetesen mindenkinek szíve-joga, milyen gyakran és mennyire terheli a szervezetét alkohollal. A bajok akkor kezdődnek, amikor egy ember annyira a rabjává válik a folyékony drognak, amivel a családja biztonságát és boldogságát veszélyezteti. Mint például az egyik volt barátom apja.

Apuka hosszú évek alatt sajnos eljutott arra a szintre, hogy csak egy cél lebegett a szeme előtt: mindennap boldoggá tenni magát a betevő alkoholadagjával. Attól sem rettent vissza, hogy felfeszítse a hatéves kisfia malacperselyét, és kifossza azt. Mondjuk arra azért volt esze, hogy csak a nagyobb pénzérméket szedje ki, gondolván, az mégsem olyan feltűnő, mintha kiszedné az összes aprót. De az sem lehetett a kisfiúnak egy idillikus gyermekkori emlék, amikor hazaért az iskolából, ám a bejárati ajtón már nem tudott bejutni, ugyanis apuka belülről a zárban felejtette a kulcsot. Ez még nem is lett volna baj, ha a gondos szülő résen van, amikor csemetéje megérkezik, de neem, apuka magán kívül, részegen fetrengett a folyosón, így a gyerek órákig a lépcsőházban rostokolt, amíg anyuka hazaért a munkából, és a kedves párjára verte az ajtót.

Mondjuk ez a gyerek még mindig jól járt, hiszen az “édesapja” nem verte agyba-főbe az anyjával együtt, valahányszor lerészegedett. Csak majdnem elitta a lakást a családja feje felől, de ez mellékes… Mint ahogy az is, milyen lelki sérüléseket hagyhatott a kisfiúban azt látni, hogy az anyja kétségbeesésében és dühében szétveri apuka fején a klumpáját.

Őszintén bevallom, én is a rabja vagyok valaminek. Szinte nem múlhat el nap nélküle. Leginkább az esti rituálémhoz tartozik, ám képes vagyok orvosi váróteremben vagy akár mozgó járművön is hódolni e szenvedélyemnek.😀 Az olvasásról van szó, ami nem tudom, mennyire rongálja a szememet, más életét azonban (tudtommal) nem keserítem meg vele.

Az alkoholt pedig jó szívvel hagyom meg azoknak az embereknek, akik jól érzik magukat tőle, és nem mellesleg tudnak mértéket tartani - ha nem is a saját, legalább szeretteik érdekében.

Egészségedre!

Kissé túltolta szegény.

Milyen jó, ha a barátaid vigyáznak rád! :0)

Szegény, szeeegény milliárdosok (második rész)

Ahhoz képest, ami most jön, az első rész amolyan bemelegítés volt. Akinek kötélidegzete van, nyugodtan olvasson csak tovább, hiszen valószínűleg meg tudja majd emészteni a következő irdatlan számokat és hihetetlen példákat az esztelen költekezésre, illetve mértéktelen pazarlásra vonatkozóan. Aki viszont érzékenyebb lelkületű, azt lehet kissé fel fogják zaklatni a most következő csemegék a gazdagokról.

Kezdjük is a sort például azzal, hogy valahol lakniuk kell csórikáimnak, dukál nekik egy pazar otthon. Illetve csak szerintem egy otthon, ők ugyanis rendszerint hat házat vesznek maguknak szerte a világon. Az nem baj, hogy van olyan ingatlan is ezek között, amelyikben a tulajdonosuk még egyszer sem hált meg, de a személyzetnek akkor is naprakésznek kell lennie. Miért? Azért, hogy ha gazdagék utazgatnak, akkor legyen egy hely, ahol megszállhatnak. És most jön a csattanó: egy-egy ilyen vityillóért milliárdosék képesek kiadni akár százmillió eurót is. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ez mennyire rengeteg pénz. Jó, nem vagyok valami lángész matekból, na de akkor is. Azt pedig végképp nem bírom megemészteni, hogy amíg az egyik embernek hat palotája van, addig a másik a híd alatt lakik. Nem szégyellem bevallani, sírni tudtam volna, amiért ekkora igazságtalanság van a Földön! Vagy eltúlzom a dolgot, és csak én vagyok olyan begyepesedett agyú, hogy úgy érezzem, ez így nagyon nincs rendben? Végül azért csak végiggördültek arcomon a sós cseppek. Mondjuk nem a szememből, hanem izzadság formájában, ugyanis mialatt néztem egy-egy részt, közben edzettem.😎

Ha ez még mindig nem lenne eléggé bicskanyitogató csemege, akkor elárulom, van olyan gondos és törődő ultramilliárdos gazdi, aki a kutyájának vesz ingatlant - plazmatévével. És ezt úgy kell érteni, hogy az eb nevére íratja a kéglit.😑

Úgy tűnik azonban, hogy egy embernek még hat ingatlan is kevés tud lenni. Előfordulhat ugyanis, hogy olyan városba utazik csórikám, ahol éppen nincs háza. Mit tesz ilyenkor? Bérel egy luxuslakást - nem, nem csak egy szobát vagy lakosztályt -, mindössze heti harmincezer fontért.

Most vegyünk egy átlagos, vagyis egyáltalán nem kirívó példát: az egyik család megvesz egy pindurka, pontosabban tizenhétezer négyzetméter alapterületű palotát. Nyilván lesz olyan szeglete a viskónak, ami nem tetszik az újdonsült és roppant kifinomult ízléssel bíró tulajdonosoknak, ezért íziben át is kell alakítani a nem megfelelő helyiséget! Mondjuk egy fürdőszobát úgy százezer fontért. Majd még négyszer rögtön egymás után, mert sehogy sem válik ínyükre őuraságéknak a végeredmény.💩

Azért az sem volt piskóta, amikor az egyik hölgyemény egymillió fontot költött fürdőkádra. Na igen, ha az ember lánya rendelésre készítteti fürdőalkalmatosságát, méghozzá amazóniai hegyikristályból, annak bizony elkérik az árát! Mondjuk még így is tisztára megérte, ugyanis ebben az árban benne volt a fürdőszobapadló megerősítése, nehogy a kád leszakadjon a nappaliba. Mindezek fényében azt hiszem, talán nem is akkora túlzás egymillió fontot elkérni egy aranyporszívóért…

Az ultragazdagok egyszerűen mesterei annak, hogyan lehet feleslegesen két kézzel szórni a pénzt bele a vakvilágba. Legfőbb szórakozásuk az, hogy lepipálják egymást yachtvásárlásban. Bennfentesek szerint valódi fájdalmat okoz nekik, ha a barátjuk yachtja nagyobb.😅

Ismét matekozzunk egy kicsit! Van olyan vízi járgány, amelynek az építése egymillió euróba kerül méterenként, és hát hülyék lennénk azt gondolni, hogy ez a végösszeg. De legalább könnyű kiszámolni szegény gazdagnak, vajon mennyibe fog fájni neki egy hatvanhat méteres yacht. Persze van olyan is, aki nem aprózza így ki a dolgokat, hanem egyszerűen megvesz egy tetszetős kis ladikot potom egymilliárd dollárért.

Aki azt hiszi, ezzel le van tudva a pénzszórás, az most kapaszkodjon. Ha a büszke tulajdonos haladni is akar a vízi járgányával, és nem csak himbálózni a kikötőben a lágy habokon, akkor a tankolásra is érdemes félretennie “egy keveset”. Pontosabban negyvenezer eurót kell kicsengetnie minden hetedik órában. Ez úgy jön ki, hogy egy luxusyacht fogyasztása 1500 liter/óra, ami hét órára elegendő üzemanyagot jelent. Na igen, egy kilencvennégyezer(!) vízilóerős járműnél ezen a bődületes fogyasztáson ne is csodálkozzunk! Az egyik fickó ezzel kapcsolatban viccesen megjegyezte: “Ha azt akarod, hogy a pénzed eltűnjön a semmiben, vegyél egy yachtot!”

Térjünk át egy kicsit a légi járművekre, vagyis a repcsikre. Gazdagék nem fogják azzal égetni magukat, hogy holmi vacak utasszállító gépen utazzanak a pórnéppel együtt. Áá, inkább vesznek maguknak egy egész gépet - ami amúgy eredetileg több száz utas furikáztatására lett tervezve -, és átalakíttatják úgy, hogy legyen benne fürdőszoba (ha véletlenül betrottyolna valaki a turbulencia miatt), golfpálya, homokos strandrész napernyőkkel. Igen, ez utóbbit én sem értem.😏

És ez még mindig semmi! Gondoltam, csinálják csak, megtehetik. Ám egy kicsit felment a vérnyomásom, amikor az egyik vevő azon sopánkodott, mennyi olajat (nem napraforgó vagy repceolaj) kell még eladnia ahhoz, hogy egy drágább gépet megengedhessen magának, és erre az eladó buzgón biztatta őt: “Csináld csak, megéri!” Igen, megéri még tovább szennyezni az amúgy is haldokló Földet.👏👏👏

Hihetetlen módon még ezek az ultragazdagok is el tudnak érni egy telítettségi pontot, amikor már nem elégíti ki őket az sem, ha megveszik a fél bolygót. Ilyenkor nem tárgyakat vásárolnak, hanem élményeket gyűjtenek. De nem ám úgy, hogy elmennek a vidámparkba, nem-nem. Sokkal inkább azon versengenek, hogy melyik híresség “barátságát” tudják megvenni (mondjuk ez szerintem elég szomorú); vagy például kikajtatják maguknak, hogy az angol királynővel vacsorázzanak; vagy elintéztetik, hogy elmehessenek az Oscar-díjátadó ünnepségre, ahová egyébként egy közönséges földi halandó nem szokott hivatalos lenni. Szóval ilyenek.

Az egyik partyszervezőnek ugyancsak fel lett adva a lecke, amikor is az ügyfele azért nyafogott, hogy unja már az olyan bulikat, ahol csak az a szórakozás, hogy ötvenezer fontos pezsgőt locsolnak egymásra, meg már besokallt attól, hogy Elton John klimpírozását kelljen hallgatnia a saját nappalijában, találjanak ki neki valami izgalmasat. Én ezt a feladatot szívesen vállalnám! Megszerveznék ennek a rinyagépnek egy élet-halálra menő ketrecharcot (úgy értem, hogy ő lenne az egyik harcos), vagy elküldeném nagyvizitre egy kórházba haldokló gyerekek közé, esetleg elvinném háztűznézőbe egy hajléktalanszállóra - egyheti bentlakással egybekötve. Na, az már eléggé izgalmas lenne neki? De ha még ez sem elégítené ki a kedves ügyfél kalandvágyát, kiraknám a dzsungel kellős közepén egy szál hátizsákkal.

Természetesen gazdagék szívesen fizetnek azért, hogy vadabb helyeken kalandozzanak. Egy utazásszervező azonban egyetlen mondatával ki tudta fejezni, mennyire kemények is ezek a pénzes kalandorok: “A vadont akarják, de az italuk azért legyen hideg.”

Végszónak mit is írhatnék? Amíg az egyik földi halandó gyémántporral vegyített parfümöt rendel magának, hogy az emberek lássák rajta, ő mennyire gazdag; addig én szívem szerint egy olyan csodaszert fejlesztenék ki, amivel az emberekre rá lehetne szórni egy kis alázatot, együttérzést, kedvességet és mások iránti türelmet, elsősorban azonban szeretetre való képességet.

Szegény, szeeegény milliárdosok (első rész)

Egy igazán érdekes, hatrészes dokumentum-sorozatot néztem végig, amiben olyan megdöbbentő dolgok hangoztak el, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy szorgalmasan jegyzetelek. Eddig sem akartam volna ultragazdag lenni, de ahogy ezek a milliárdosok élnek, nemhogy irigylésre nem méltó, hanem egyenesen elrettentő.😱

Kezdjük mondjuk azzal, hogy ezek a mások szemében hihetetlenül kiváltságos emberek állandó rettegésben és stresszben élnek. A vagyonuk miatti állandó fenyegetettség eredményeképp folyton aggódnak, pánikolnak, és olyannyira paranoiásokká válnak, hogy még a saját testőreiket is megfigyeltetik, mert nem bíznak meg bennük sem - holott az életüket bízzák rájuk. Az egyik hölgy pedig hihetetlen módon állandóan attól retteg, hogy hajléktalanná fog válni. Csak azt tudnám, csekély százmilliónyi dolláros vagyonkával mennyi a reális esélye annak, hogy ez bekövetkezik?😏 Szóval szerencsétlen párák soha nem tudnak megnyugodni és lazítani, és valljuk be, a non-stop stressz igencsak meg tudja tépázni az ember egészségi állapotát. És hiába van megszámlálhatatlanul sok dollárjuk, nem hinném, hogy egy új gyémántszívet be tudna nekik építeni egy sebészcsoport, legyenek bármilyen képzettek is.

Ha már itt tartunk, nézzük a gazdagok szívügyeit. Általánosságban elmondható róluk, hogy nagyon magányosak. Számukra hatalmas rizikó egy kapcsolatba belevágni. Soha nem tudhatják biztosan, hogy választottjuk kibe szeretett bele: az emberbe, vagy a pénzébe? Így nem csoda, ha nem tudnak/mernek megbízni partnerükben. De bizalom nélkül vajon van-e szerelem? Aligha. Ebből adódhat, hogy mivel képtelenek bízni, képtelenek szeretni, így egyáltalán meg sem próbálnak hűségesek lenni a másikhoz. Így viszont mi értelme egy kapcsolatnak? Mindenesetre az sajnos tény, hogy minél többe kerül az esküvő, annál nagyobb a válás esélye. Ha tehát azt vesszük, hogy gazdagék akkora lagzikat csapnak, ahol a vendégeknek kocsikat osztogatnak; és ahol egy ilyen mulatság általában hét napig tart, akkor talán nem meglepő, hogy maga a házasság nemhogy hét esztendeig, de sok esetben még hét hónapig sem tart ki.

Azért lássuk be, a gazdagok is emberből vannak, ők is vágynak családra. Csak sajnos nem tudják felmérni, hogy szeretteiknek elvileg, normális esetben fontosabbnak kellene lenniük a vagyonuknál. Ezzel kapcsolatban az egyik biztonsági cég főnöke elmondta, van olyan ügyfele, aki  jobban félti a műtárgy gyűjteményét, mint a családját. Csoda ezek után, ha a gyerkőc inkább üres zsebbel vág neki a nagyvilágnak, minthogy továbbra is a kacsalábon forgó kastélyban éljen - üres szívvel?

Szomorú, de ezek a szegény gazdagok rendszerint perfekciós szindrómában szenvednek. Vagyis az apróbb örömöknek már nem tudnak örülni. Egyszerűen feleslegessé válnak a saját otthonukban, mégpedig a mindent elintéző személyzet miatt. Valljuk be, cseppet talán káros lehet az önértékelésnek, ha az égvilágon mindent megtesznek helyetted, mivel így feleslegesnek érzed magad. Hiszen mi, emberek nem akkor vagyunk boldogok, ha birtoklunk, hanem ha alkotunk valamit, még akkor is, ha az csak egy szimpla szendvics. Nos, az egy dolog, ha ezek a gazdagok nem produkálnak semmit, ám az egyenesen botrányos lenne, ha magukra mosnának, vasalnának, netán ők porszívóznának. Na de kérem szépen, van olyan nőszemély, aki életében még sohasem szárította be magának a haját! Nem tudom, képesek ezek egyedül zuhanyozni, vagy arra is külön embert tartanak, hogy lecsutakolják őket?😁

Ezek a gazdagok tehát csupán birtokolják az életüket, de nem élik azt! Nem tudnak önfeledten játszani a gyerekeikkel a közeli parkban az állandó fenyegetettség miatt; nem sétálhatnak egyet csak úgy az esőben vagy napsütésben; nem ülhetnek be egy kávézóba a barátaikkal, főleg, hogy még igaz barátaik sincsenek (hacsak nem vesznek maguknak…). Egyszerűen nem élvezhetik az Élet apró örömeit, mert bezárják magukat gyémántpalotáikba, ahol csak annyi a dolguk, hogy magányosan még több pénzt gyűjtsenek maguknak, amit nem tudnak élvezni és nem tudnak kivel megosztani. Nos, mennyire vonzó élet ez?

Hamarosan megosztom a második részt is, ahol sok esetben számszerűsíteni fogom a tényeket, még ha azt azoknak is elég lesz ép ésszel felfogniuk, akik nem olyan gyengék matekból, mint amilyen én vagyok.🙈

A varázsgyűrű

A minap kikapcsolódásképpen elolvastam egy cikket egy fogyókúrás sikertörténetről. Amellett, hogy az írás először felbosszantott, bekapcsolta elmémben a Nagy Kérdésgyártó Gombot.😅

Nézzük a történetet: egy harmincas, fiatal elvált anyukát felkeresi az interneten régi szerelme. Lázas levelezésbe bonyolódnak, majd kisvártatva az is kiderül, hogy a fiatalember fél éven belül végleg hazaköltözik Amerikából, és akkor végre személyesen is találkozhatnak. Anyuka egyrészt nagyon megörül, másrészt kétségbeesik, mert nem akarja, hogy volt szerelme őt a zsenge 30-as éveiben járva, 30-as többletsúllyal lássa viszont. És ekkor “csoda” történik!

A fogyni vágyó hölgy valahogy tudomást szerez egy csodagyűrűről, amit ha a lábujjára téve hord, akkor az segíti a fogyást. Gyűrű fel, kilók le. Ennyire egyszerű a dolog. Vagy mégsem?😶

Most jön a csattanó.😁 A sikeresen lefogyott anyuka későbbi élménybeszámolójában azt is bevallotta, hogy attól a naptól kezdve, amikor meggyűrűzte magát, minden áldott nap sétált egy órát, és drasztikusan megváltoztatta az étrendjét is. A hizlaló csipszek, édességek és készételek helyett párolt zöldségeket, salátákat és sovány halat illetve csirkehúst evett. Na akkor a kérdésem a következő? Miben segített a gyűrű? Merthogy fiziológiailag semmiben, az biztos. Ha a hölgy mindezt a “varázsgyűrű” nélkül küzdi végig, akkor is sikerült volna leadnia a harminc kiló súlyfeleslegét. Persze a történet boldog véggel zárult: a régi szerelmesek ismét egymásra találtak. Nem mellesleg pedig az anyuka egészségét nem veszélyeztette tovább az a sok zsír, amit addig hűségesen cipelt magán.

Kicsit elmerengtem ezen a történeten. Hogyhogy nem kezdte el főszereplőnk az életmódváltást addig, amíg nem talált a varázsgyűrűre? Nem bízott magában eléggé ahhoz, hogy elhiggye, csak a saját elhatározására és erejére támaszkodva is sikerülhet száműznie magáról az ártó felesleget? És ez csak egy eset a sok közül. Persze nagyon is dicséretes dolog, ha valaki eljut odáig, hogy változtatni akarjon az életvitelén, és - igaz, csodamankóra támaszkodva - tegyen is a siker érdekében!

Ismerek olyan embert is, aki varázsszer híján mindig belefog az életmódváltásba, aztán egy hét után feladja. Majd eltelik néhány hét/hónap, ismét elhatározza magát, de egy-két hét, és megint csak belebukik. Lehetséges, hogy az illetőnek is be kellene szereznie valamiféle talizmánt, amibe kapaszkodhat? Ámbár ha nincs kitartása, talán a csoda sem segíthet rajta…

Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok még el, hogy ha Te is életmódváltás előtt állsz, nem elég egy szalmalángszerű fellángolás! Az igazi életmódváltáshoz az akaraterődnek és kitartásodnak akkora erdőtüzet kell generálnia, amivel egyúttal felperzseled magad mögött a régi rossz szokásaidhoz és egészségtelen életviteledhez visszavezető hidakat!

Segíts magadon!

Borzasztó nehéz szavakba öntenem, amit érzek, hiszen még én magam sem vagyok teljesen tisztában vele. Sajnos alkalomadtán engem is le tud gyűrni a depresszió.

Igazából arany életem van, hiszen azt az életet élem, amiről mindig is álmodoztam: kertes ház, kutya-cica, ráadásul egy hihetetlenül jó férj! És mindezek tetejébe lassacskán tanulgatok varrni is, amit világéletemben hasznos dolognak tartottam.

Szívfájdalmam az, hogy munkanélkülin vagyok. Mindig is utáltam ezt az állapotot. De még mindig befoghatnám a csokilesőmet, hiszen a férjem megad minden támogatást, így azzal foglalkozhatok, ami egész fiatal korom óta feszít belülről, vagyis az írással. Magyarán felfoghatnám úgy is a dolgot, hogy alkotói szabadságon vagyok. Máris jobban hangzik.😏

Egy mesekönyvet (amit bátran ajánlok felnőtteknek is) már kiadattam; a második könyvem körülbelül három hét múlva jelenik meg; a harmadikon pedig most dolgozom, aminek a témája lelkileg eléggé megterhelő, így kissé lassan haladok vele.

Akkor mégis mi a fene bajom van? ...túl sok az időm gondolkodni.😒 Múlton, jövőn, embereken.

Azt eddig is tudtam, hogy az emberek irigyek. Mifelénk (Szabolcs megye) legalábbis nagy divatja van. Mivel én is onnan származom, jól ismerem az emberek gondolkodásmódját, sajnos azért, mert régebben én is hasonlóan spekuláltam. Vegyük például azt a tényt, hogy megjelent egy könyvem. Szinte hallom, miket mondanak ezzel kapcsolatban a rokonok, ismerősök: “Ej, hogy felvitte az Isten a dolgát, na de az én pénzemen biztos nem fog meggazdagodni, én ugyan nem veszek tőle egy könyvet sem, az biztos!” - és ehhez hasonlóak. Egyik nőrokonom irigységtől villámló tekintettel gúnyosan megjegyezte, hogy “Mi van, Rita a könyveiből akar milliomos lenni?” - persze a hátam mögött, csakhogy ez a megjegyzés visszajutott ám a fülembe, és megkarcolta a lelkemet… Az persze senkit nem zavar, milyen keményem megdolgoztam eddig mindkét könyvemért, mennyi utánajárás volt, amíg megvásárolható lett végre - persze csak a neten, ami azzal a hátránnyal jár, hogy 900 Ft a postaköltség, ami elég nagy visszatartó erő -, és hogy eddig összesen három darabot adtam el a mesekönyvből, aminek nem ám a teljes ára hizlalja a májamat, ugyanis egy könyvön mindössze egy-kétszáz forint a hasznom. És közben azzal is meg kell küzdenem magamban, vajon elég jó-e, amit írtam, vagy hogy egyáltalán van-e értelme folytatnom az írást?😑

Szóval igen, el tudok borulni néha. Ilyenkor sajnos magamat blokkolom. Nem látom értelmét, hogy bármibe belefogjak; nem tudom, mi hasznom van egyáltalán ebben az életben; és mintha egy hatalmas súly lenne a vállaimon, ami folyamatosan nyom lefelé. Ráadásul mindeközben olyan érzésem van, mintha valaki ülne a mellkasomon.

Na, ebből az állapotból piszok nehéz kirángatni magamat! De a férjem miatt megteszem. Van, hogy csak egy-két nap után vagyok erre képes, de akkor is kimászok a gödörből, aminek a mélyén persze nagyon kényelmes ücsörögni és sajnálni magam.

Hm, már az is sokat segített, hogy mindezt kiírtam magamból. Nem hiába gyakorolják oly’ sokan az írásterápiát. Megkönnyebbül tőle az ember. Átvezeti sötét gondolatait egy papírra, ami után egyre világosabb lesz a lelkében, míg végül ismét beragyogják mindennapjait a remény és öröm sugarai.🌞 Felhők persze mindig jönnek majd, ám nem mindegy, hogy olyankor szűkölve elbújunk lelkünk egy eldugott kis szegletébe, vagy veszünk egy hatalmas lélegzetet, és elfújjuk a francba az utunkból.

Bízz magadban, légy erős, segíts magadon, és Isten is megsegít!

Könnyfakasztó könyvek

Amióta az eszemet tudom, könyvvel mászkálok mindenhová. Sőt, anyukám mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi gyerek voltam, és ültem a kiságyamban egy képes újsággal az ölemben, akkor ahogy azt a felnőttektől láthattam, úgy lapoztam, hogy előbb mindig megnyálaztam a mutatóujjamat.

Sajnos nem számoltam, eddigi életem folyamán hány darab könyvet olvastam el, mindenesetre elmondhatom, hogy mindenféle fajtába belekóstoltam már, és úgy tűnik, étvágyam továbbra is határtalan! Olyannyira a könyvek rabja, vagyis rajongója vagyok, hogy még anno szingli koromban az is előfordult, hogy utolsó filléreimet inkább könyvekre költöttem, mint például ruhákra vagy élelemre.

Legutóbbi könyv”élményemről” szeretnék most néhány szót írni. Egy régi krimi akadt a kezembe egy ismeretlen külföldi fickótól, akinek gyaníthatóan, vagyis inkább remélhetően ez az egyetlen műve.

Igazából az alapötlet tetszett meg nekem: egy ifjú buzgó rendőr és egy fiatal csinos jogásznő nekilát, hogy felderítsen egy húsz évvel azelőtti gyilkosságot. Nos, olvasás közben gyakorta azért szorítottam görcsösen a könyvet, nehogy hirtelen felindulásból széttépjem vagy kihajítsam az ablakon.

Az egyik dolog, ami nagyon zavart, az a fordító munkájának gyümölcse volt. Pesti lehetett az illető hölgy, mivel a tulajdonnevek elé néha odabiggyesztett egy-egy kósza névelőt, például így: “Elgondolkodva nézte az Anna, vajon nyomozótársa mire jut az ügyben”, vagy valami ilyesmi. A legjobban az bosszantott, hogy a fordító nem következetesen használta ezt a “technikát”, és már-már elfelejtettem a szükségtelen névelőket a nevek előtt, amikor hirtelen a semmiből újra felbukkant egy a vagy az, amely szó retinámon átégve áramütésként érte elmémet.

Volt egy másik gyötrő dolog is: a rendőr úgy ment kihallgatni a lehetséges gyanúsítottakat, hogy: “Ó, ha önt ez rosszul érinti, ne is válaszoljon a kérdéseimre! Sőt, vegye úgy, hogy itt sem voltam.” Hát hogy lehet így nyomozni, kérem?! Addig kell sanyargatni a bűnöst kérdésekkel, amíg össze nem omlik, és be nem vall mindent, vagy el nem követ egy magát lebuktató végzetes baklövést! Hiszen Columbo Úr is ezért volt olyan hihetetlenül sikeres a gyilkossági ügyek felderítésében: szlogenje volt a “csak még egy kérdést”.

Na de a dekoratív jogász csajszi még a nyomozni félő nyomozón is túltett, amikor egy ízben őzikeszemekkel társához fordult, és azért könyörgött neki, nehogy macerálja, netán lesittelje a gyanúsítottat, hiszen neki olyan szimpatikus! Egek…

Az imént felsoroltak még csak-csak elviselhetőek lettek volna, ám sajnos a szerző úgy gondolta, elegendő leírnia, hogy a karakterei nevetnek, anélkül, hogy bármi vicceset a szájukba adott volna. Attól, hogy minden oldalon kétszer “megnevetteti” a karaktereit, még nem lesz vicces az írás, és az olvasó sem fog a leírtakon nevetni, legfeljebb kínjában sírni.

Azért a szerző becsületére legyen mondva, a krimije végét sikerült egész frappánsan befejeznie, szóval tőlem “jutalmul” biztosan megkapná a filmes Arany Málna-díj ihlette Ezüst Radír-díjat! (Arany Málna-díj = pocsék film)

Egyébként, csak hogy pozitív példát is hozzak, bizony belefutottam már olyan kevésbé ismert írók könyveibe is, amiket alig bírtam letenni, annyira jók voltak. Ám ellenpélda is akad: kíváncsiságból elkezdtem olvasni egy igen híres, mondhatni világhírű és igen közkedvelt írónő egyik regényét, amibe sajna beletört a bicskám, és úgy az ötvenedik oldalnál feladtam. Gondoltam, biztos velem van a baj, ezért adtam neki még egy esélyt egy másik regényével, ám az eredmény hasonló lett. Na, mondom, ennek a fele sem tréfa, hiszen ez a nő világszerte milliószámra adja el a könyveit, megérdemel egy harmadik esélyt! Úgy voltam vele, ha ennyire kelendőek a művei, akkor csak tud valamit! Igen, tudott is: fosni a szót! Amikor a huszadik oldalon még mindig azt ecsetelte, csak más-más szavakkal, hogy milyen csodálatosan gyönyörű a főszereplő kislány, úgy döntöttem, elég az esélyekből és az időm pazarlásából, felhagyok a próbálkozással. Elvégre nem tetszhet minden embernek ugyanaz! Ízlések és fotonok, vagy mi, pofonok.

Mindezzel csupán oda szerettem volna kilyukadni, hogy bizony varázslatos a könyvek világa: könnyekre tudnak fakasztani. Hol együttérzése miatt sír az ember; hol felidéz benne valami régi szép vagy csúf emléket; hol pedig örömében sír, amiért rájön, senki nem kényszeríti arra, hogy végigolvasson egy olyan könyvet, amit nem akar.

(képföléírás: "ahogyan falom a könyveket")

Jó reggelt, Reggeli!

Tegye fel a kezét az, aki el szokta mismásolni a reggelit! És most engedje le az, aki szeretne ezen változtatni! Tulajdonképpen bármilyen oka van a reggeli kihagyásának, kellő akaraterővel lehet pótolni a hiányát.

Van, akinek nincs ideje rá. Erre megoldás lehet előző este tíz-tizenöt perccel korábbra állítani a vekkert. Van olyan ember is, akinek egyszerűen nem veszi be reggelente a gyomra a táplálékot. Kitartó munkával és türelemmel ezen is lehet változtatni: az ilyen ellenállást tapasztaló embereknek apránként kell suttyomban becsempészni a szájukba eleinte néhány falatot, akár kutyafuttában, majd leülve, végül még több falatkát.

Miért akarok én rábeszélni bárkit is a reggelizésre? Azért, mert sajnos egészségtelen dolog kihagyni az ébredés utáni étkezést. Hiszen gondoljunk csak bele! Éjszaka, miközben hat-nyolc órát (netán kilenc-tízet) alvással töltünk, nem veszünk magunkhoz táplálékot - hacsak nem vagyunk falánk alvajárók… Viszont a szervezetünk szüntelenül dolgozik, tehát energiát használ fel: a szívünk rendületlenül dobog, a májunk méregtelenít (főleg, ha este betintáztunk), a vesénk kiválaszt (pláne, ha a vacsoránk egy fél dinnye volt), a tüdőnk levegőt cserél, mozgolódunk, forgolódunk, beszélünk álmunkban stb. Nem is beszélve arról, aki alvajár, vagy alvatúrázik. Így tehát nem csoda arra ébredni, hogy szervezetünk az összes előzőleg elraktározott szőlőcukrot felhasználta, ami azzal jár, hogy vércukorszintünk a pincében vagy alagsorban keresendő.

De mi is az a vércukorszint? “A vércukor nem más mint glükóz, avagy más néven szőlőcukor. A glükóz egy egyszerű cukor, amely a szervezet számára fő energiaforrásként szolgál. Az általunk elfogyasztott szénhidrátok glükózra bomlanak le, a vékonybélben felszívódnak, és a szervezetben keringenek. A szervezet legtöbb sejtje glükózt igényel az energiatermeléshez.”

Józan paraszti ésszel ennek fényében utánaszámolva az jön ki, hogy ha a reggeli kihagyása miatt nem töltjük fel szervezetünk raktárait, ámde a napot elindítjuk (jövünk-megyünk-dolgozunk), tovább zuhan a vércukorszintünk, szédelgünk, ingerültek leszünk, majd farkaséhesen felfaljuk a hűtő tartalmát hűtőstől, vagy a büfét büfésnénistől, vagy magát Piroskát. Viccet félretéve, ilyenkor sokkal, de sokkal többet eszünk, mintha reggelivel indítottuk volna a napunkat! Jó hír viszont, hogy akik hűségesen elfogyasztják reggeli táplálékukat, azok ellenállóbbak a betegségekkel, sőt még a stresszel szemben is, jobban tudnak koncentrálni, és nem ólálkodik körülöttük az elhízás veszélye.

Végezetül idebiggyesztenék két idézetet, amelyek közül a második igazából az élet bármely területére ráhúzható, ám éppúgy helytálló a reggelizéssel kapcsolatban is:

“Reggeli nélkül indítani a napot olyan, mint üzemanyag nélkül autóba ülni.”

“A legnagyobb hiba, amit ebben az életben elkövethetsz, ha tudod mit kell tenned, és ennek ellenére mégsem teszed meg.”